A fiskális múlt kísértete
A forradalmi ünnepi megemlékezések az idén alapvetően békések voltak, bár a politikai erők közötti magasfeszültség és széles társadalmi csoportok elkeseredettsége ezúttal is nyilvánvaló volt. A politikai ellentétek részben, a szociális elégedetlenség pedig döntően gazdaságpolitikai bajokra, mégpedig az államháztartás éveken át tartó katasztrofális menedzselésére és a tavalyi év utolsó hónapjaitól zajló – elkerülhetetlen, a munkavállalókat ugyanakkor aránytalanul megterhelő – kiigazításra vezethetők vissza. Arra, hogy milyen mély kátyúba került Magyarország 2006 végére, látványosan emlékeztet az Eurostatnak a 27 EU-tagország legfontosabb fiskális mutatóiról készített összehasonlítása, amelyet stílszerűen éppen az 1956-os forradalom évfordulójának napján tettek közzé. E szerint a tavalyi magyar államháztartási deficit (a GDP 9,2 százaléka) több mint kétszerese a szintén tartós politikai-társadalmi krízissel küszködő Olaszország, Portugália vagy Lengyelország hiányának. Az öszszevetés különösen szomorú annak fényében, hogy tíz tagország államháztartása többletet mutatott tavaly; közöttük észak-európai jóléti államok, nyugat-európai kis országok, de új EU-tagállamok (Észtország, Bulgária) vagy a nem éppen felelős dél-európai fiskális politikai hagyománnyal sikeresen szakító Spanyolország egyaránt megtalálhatók.
Az Eurostat adatsora ugyanakkor Magyarországról nem közöl lényeges új információt, annak pedig, hogy a bennünket érintő technikai-elszámolási korrekciókról szóló lábjegyzetek jóformán teljesen hiányoznak, őszintén örülhetünk. Azonban – kicsit még nem feledve a forradalmi ünnepek patetikus retorikáját – emlékeznünk kell, és nem szabad felejtenünk. Még akkor sem, ha úgy tűnhet, hogy fiskális tekintetben a javulás útjára tért az ország: az idei hiány a hivatalos tervezethez képest kedvezőbben alakul, és a jövő évi kilátások is jobbak annál, mint amit az államháztartás tartós rendbetételének pályáját bemutató konvergenciaprogramban ígért a kormányzat. Csakhogy: a 2007-re várható, a GDP arányában 6 százalékot néhány tizedponttal meghaladó hiány még mindig messze a legmagasabb lesz az unióban, azaz a politikai elit osztogatási éhségét kielégítő kiadásnövelésnek a legcsekélyebb racionális alapja sincs.
A költségvetési politika idei sikerei mögött döntően a magasabb bevételek húzódnak meg: minden jel arra utal, hogy a fogyasztási adókból és a lakossági befizetésekből származó bevételek is lényegesen (együtt becsülhetően 150-200 milliárd forinttal) magasabbak lesznek, mint ahogy az a költségvetési törvényben eredetileg szerepelt. Márpedig magasabb bevételek mellett a GDP-arányos hiány mintegy 0,5 százalékponttal alacsonyabb lehetne; ha ez mégsem lesz így, az csakis azzal magyarázható, hogy a bevételek megugrása mellett kiadási expanzió is végbemegy. Ráadásul úgy hírlik, hogy a törvényben garantált nagyobb nyugdíjkiadások mellett megint az egyik legnagyobb költségvetési pénznyelő, a MÁV részesedik kiemelt pótlólagos juttatásban. A járadékvadászó érdekcsoportok erőpozíciói az idén is változatlannak tetszenek, és a közoktatás finanszírozási helyzetének javításáért, illetve a gyerekszegénység csökkentéséért lobbizók ezúttal is alulmaradni látszanak.
Az, hogy az adó- és járulékfizetési hajlandóság fokozására irányuló kormányzati erőfeszítések sikeréből, illetve a lakosság áldozatvállalásából adódó többletbevételeket rögvest el is költjük, a lehetségesnél hosszabb és nehézkesebb fiskális kiigazítási pályát tesz valószínűvé. Több vezető politikus már így is sokallja a költségvetési restrikciót, és reális érzékelését teljességgel elveszítve maastrichti éltanulóként látja Magyarországot. Holott tartósan következetes államháztartási politika mellett is legkorábban 2009-ben van arra valós esély, hogy kikerüljünk az EU fiskális szamárpadjából.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
