A hét vezér(elv)

A miniszterelnök szereti a misztikus számokat, vagy legalábbis azokat, amelyek üzennek valamit, vagy megragadnak a memóriában: száz lépés, negyvennyolc, vagy éppen hét pont. A legutóbbival sikerült Zuschlagot kiütnie a címlapokról. De nem is a hét pont tartalmával – miszerint a politika is rendbe teszi saját háza táját –, hanem annak időzítésével, tálalásával nyert médiafelületet. A javaslatok tartalmát nem vitatja senki, akkor sem, ha egy részük ötletelés: a pályázati pénzek „lenyúlásának” botránya ihlette. Igen, szükség van a pártok ifjúsági, illetve a civilszervezetek ügyeinek rendezésére, az uniós pénzek odaítélésénél az összeférhetetlenségre, ki kellene törni a pártfinanszírozás hazugságaiból is. És, igen, emelni kellene a képviselők fizetését, rendezni az „álláshalmozást”. Az is igaz, hogy a politikai elit lejáratódott, s a kormányfő sereghajtó a politikusi „népszerűtlenségi” listán. S hogyan kellene ebből a nem éppen kicsi csapdahelyzetből kitörni; ilyenkor mi a jó stratégia?

A nyilvánosság felől támadni a szocialista frakciót, a kormányzati siker hiánya mellé egzisztenciális problémákat felvető kérdéseket tenni, mert „ezekkel” úgy sem lehet másként beszélni? Félre kellene tennie a rövid távú szempontokat, a ki kit győz le elvet – ezt az ajánlást unásig ismerjük. De látszik, ez nem fog menni, így addig erodálódik tovább a politika, amíg csak lehet, s majd a semmiből talán könnyebb lesz újra felépíteni. TE