A szegény Európa felzárkózása a gazdag Európához

Ennek ellenére hasznos öszszevetni az európai és az amerikai regionális fejlettségi különbségeket, illetve megvizsgálni az EU-ban kimutatható konvergenciát, figyelembe véve, hogy az Egyesült Államok már több mint két évszázada nemzetállam, Európa pedig legjobb esetben is egy – szupranacionális struktúra alatt működő – 27 államból álló konföderációnak tekinthető. Vessünk először egy történelmi visszapillantást az EU nyugat-európai részére. A később EU15-ként említett csoport tagjai között a 60-as években a fejlettségbeli eltérések kétszer olyan nagyok voltak, mint az USA államai között. Mára ezek a viszonyok kiegyenlítődtek, miután az európai jövedelemkülönbségek feleződtek, akár az euróban számított névértéken véve, akár reálértéken – a vásárlóerő-paritások alapján – összevetve.

Nyugat-Európában először volt egy időszak, amikor a reáljövedelmek közeledtek egymáshoz, később az árak is konvergáltak. A korai 60-as évektől a 70-es évek elejéig tartó időszakban a vásárlóerőben megnyilvánuló eltérések mintegy 40 százalékkal csökkentek, majd megállt a közeledés. A névleges jövedelmek körében hasonló változás ment végbe a 70-es évek közepétől, nagyjából 1990-ig. Később, az euró bevezetésével és az infláció csökkenésével a névleges és a reálkonvergencia hasonló ütemben folytatódott.

Az EU15 körében az államok átlagos lélekszáma 25 millió körül van, ez jóval több, mint egy átlagos amerikai állam 6 millió fő körüli lakossága. Ez utóbbi inkább emlékeztet egy átlagos európai régió – például Vallónia, Bajorország, a Párizsi-medence vagy a Kanári-szigetek – népességszámára. Ennyiben talán hasznosabb, ha az ötven amerikai államot a 72 európai régióval vetjük össze.

Az EU-tagországok szintjén tapasztalt konvergencia tükröződik a régiók helyzetének változásában, bár ez utóbbiakat vizsgálva még mindig jóval nagyobb eltéréseket tapasztalunk, mint az amerikai államok között. Tény, hogy a szegényebb uniós országok gyorsabban fejlődnek, mint a gazdagabbak, a szegény régiók esetében viszont nem törvényszerű, hogy gyorsabban növekedjenek, mint a jobb adottságúak vagy mint az adott ország átlaga. Emiatt a regionális különbségek megmaradhatnak vagy akár növekedhetnek is.

Hol tartanak ezek után a gazdagságban meglévő különbségek az EU 27 tagállama között? Tíz tagállam 2004-es és két további ez év eleji felvételével az unió kiterjedt Közép- és Kelet-Európára. Ezeknek a volt kommunista országoknak a jövedelmeik átmeneti megcsappanását kellett tudomásul venniük, mert az egész ipari termelésük egyik napról a másikra elavulttá vált. Azóta itt új kapacitásokat építettek ki, további piacokat hódítottak meg, az utolérési folyamat azonban még korántsem ment végbe.

A bővülés folytán – és ez aligha meglepő – a regionális jövedelemkülönbségek kétszer akkorává váltak 2005-re a 25 tagországban, mint az amerikai államok közöttiek. Ami pedig az EU15-öt illeti, a regionális konvergencia jóval lassabb, mint a tagállami szinten kimutatható közeledés. Az új tagországokat vizsgálva empirikus úton igazolható, hogy a leggyorsabban a fővárosok körüli térségek, illetve valamely, az EU15-höz tartozó tagállammal határos körzetek fejlődnek. Amíg pedig egy-egy szegény tagország egészében gyorsabban növekszik, mint a fejlettebbek, addig nem kell hogy túl nagy aggályokat okozzon az államokon belüli jövedelemkülönbségek időleges fokozódása.

A nemzetállamokon belüli eltérések átmeneti növekedése nem feltétlenül rossz. A globalizáció és a technológiai változások Európa-szerte átalakítják a termelést, ez a hagyományos iparok hanyatlásához és a csúcstechnikai gyártási módszerek, a banki és pénzügyi szolgáltatások, a tudományos kutatás és az üzleti szolgáltatások felfutásához vezet. Ahol ilyen cégek egymáshoz közel, nagyobb számban működnek, ott gyorsul a fejlődés, a periferiális régiók rovására.

Az USA-ban a gazdasági feltételeknek a régiók közötti sikeres konvergenciája a munkaerő mobilitásán nyugszik. A belső migráció a jövedelemszintek közeledésének fontos mozgatója, csakúgy, mint a közös nyelv, illetve az oktatáshoz és a lakhatáshoz való viszonylag könnyű hozzáférhetőség.

Ezzel szemben az európai munkaerő nagyrészt immobil. A „lengyel vízvezeték-szerelő” mint populista szólam ellenére a régiók közötti nettó migrációs mozgás viszonylag érzéketlen a közöttük meglévő foglalkoztatási különbségekre. Az európai munkaerő immobilitását nagyrészt a kulturális és a nyelvi különbségek okozzák; ezek olyan korlátokat alkotnak, amelyeket nehéz kiiktatni. Más jellegű akadályokat azonban könnyen el lehetne hárítani, például a lakáspiaci szabályozók megváltoztatásával, a költözési költségek csökkentésével, illetve a szociális és jóléti politika átalakításával.

Ha sikerülne csökkenteni a munkaerő-kínálatot a gazdaságilag hátrányos helyzetű térségekben, és fokozni lehetne a gazdasági boom előnyeit élvező régiókban, akkor jelentősen mérsékelni lehetne a bérszínvonalban és a foglalkoztatottságban meglévő eltéréseket. Mindez indokolttá tenné, hogy komolyan mérlegeljük, miként lehetne az európaiakat rábírni a gyakoribb költözésre.

A szerző az Európai Beruházási Bank elnöke