A vádlottak padjára került Alan Greenspan
A vád négy fő pontot tartalmaz. Az első szerint Greenspan hibázott, amikor ujjongva beszélt a lakásépítési buborékot tápláló, változó kamatozású jelzáloghitelek gyors terjedéséről. Másodszor, nem kellett volna Bush adócsökkentései mögé állnia, a harmadik ellenvetés szerint meg kellett volna fékeznie az 1990-es évek részvénypiaci buborékjának felfúvódását. A negyedik vádpontban pedig a 2000 utáni évek ingatlanpiaci luftballonja megelőzésének elmulasztását kérik számon.
Az első két pontot illetően Greenspan beismeri a bűnösségét. Mint mondja, nem értette meg, hogy a normáktól elmaradó jelzáloghitelek miként csábították az adósokat és a befektetőket egyaránt a veszélyes kockázatok vállalására. Mint mondja, arra összpontosított, hogy a fix kamatozású jelzáloghitelek viszonylag előnytelenek az adósok számára olyan időkben, amikor alacsony az infláció. Ez utólag nézvést hiba volt.
A volt jegybanki vezető egy további, 2001 elején elkövetett hibában is vétkesnek vallja magát, amikor úgy érezte, hogy kiegyensúlyozott értékelést adott a kongresszusnak a kormány költségvetési ügyeit illetően. A korábbi évek többleteiről akkor azt állította, hogy ezekre szükség van, ha az állam le akarja tudni az adósságát, de a szufficit ne legyen túl nagy. Akkor Greenspan azt is mondta, hogy az adócsökkentés előnyösebb, mint a kiadások növelése, ha a kormány meg akarja akadályozni a túl nagy költségvetési többletek felhalmozódását. Robert Rubin és Kent Conrad akkor arra figyelmeztette a Fed elnökét, hogy a sajtó nem fogja kiegyensúlyozottnak értékelni a meghallgatáson mondottakat, a kongresszus szerint pedig a fiskális fegyelem feladása melletti védőbeszédnek tekinti majd a megállapításokat. Ez így is lett.
Greenspan emellett abban is vétkesnek vallja magát, hogy félreismerte a Bush-kormányzat tényleges karakterét. Mint mondja, arra gondolt, hogy a Ford-elnökség idejéből származó régi barátai kerültek ismét hatalomra, akik a valóság talaján álltak. Arra is számított, hogy ő maga – Paul O’Neil pénzügyminiszterrel együtt – meg tudja nyerni a finom érzékkel irányított gazdaságpolitikáért vívott csendes belső csatát, így nem kell a nyilvánossághoz fordulnia, ami veszélyeztette volna az újrajelölését. A bevallása szerint ebben is tévedett.
A kérdés itt az, hogy mennyire súlyosak azok a gazdaságpolitikai vétségek, amelyeket Greenspan magára vállal. Az én véleményem szerint a fentiek inkább enyhe mulasztások, amelyekkel szemben – a mérleg másik serpenyőjébe – oda kell tenni, amit Larry Summers korábbi pénzügyminiszter Greenspan „aranykesztyűs teljesítményeként” értékelt, amellyel a hivatali ideje alatt sikerült elkerülni a recessziókat vagy hatásukban minimalizálni azokat.
Igazi bűnt a harmadik és a negyedik vádpontban lehet megállapítani: többet kellett volna tennie mind a kilencvenes évek részvénypiaci, mind a 2000 utáni időszak ingatlanbuborékának megfékezéséért. Greenspan viszont pontosan ezekben a pontokban tart ki az ártatlanságának vélelme mellett.
Mint érvel, a 90-es évek vége felé csak úgy lehetett volna észszerű, egyensúlyi szintre szorítani a részvénypiaci árakat, ha nagyon megemeli a kamatokat, ezzel viszont a reálgazdaságot is letaglózta volna, kiváltva az építőipari tevékenység és a beruházások más formáinak visszaesését. Greenspan szerint nem bölcs dolog a jelenben pokoli állapotokat teremteni csak azért, hogy a lehetséges jövőben elejét vegyük a veszélyeknek, főleg akkor, ha a helyzet megítéléséhez szükséges ismereteink korlátozottak. Így eljárva valójában az óvatosságnak azokat a hagyományait követte, amelyek Edmund Burke munkásságától John Maynard Keynes műveiig egyaránt fellelhetők.
Greenspan hasonló módon védelmezi az ingatlanpiaci buborék idején játszott szerepét. Mint mondja, a nagyarányú építőipari foglalkoztatás kedvező volt az amerikai munkások számára az elmúlt fél évtizedben, amikor az adott társadalmi osztályt más nem nagyon kényeztette el. A lakásépítési boom megelőzéséhez az elég magas szintű kamatok alkalmazása visszatekintve is rossz ötletnek látszik, ha annak ára nagyarányú munkanélküliség lett volna. Ezen a ponton Greenspan némi paternalista hangot üt meg. Mint fogalmaz, nem vállalna olyan regulátori szerepkört, amelyben meg kellene magyaráznia az embereknek, hogy nem vehetnek lakást maguknak, akkor sem, ha egy hitelező kész lenne az ügylet finanszírozására.
A volt Fed-elnök azonban jobban szolgálta volna a hazáját és a világot, ha a standard alatti, változó kamatozású jelzáloghitelek terjedését fékezte volna. Hasonlóképpen jobban tette volna, ha kísérletet tesz Bush republikánus politikai tanácsadóinak meggyőzésére, hogy kövessenek helyes gazdaságpolitikai kurzust és ha a pártos elkötelezettsége helyett Amerika hosszú távú fiskális stabilitásán munkálkodott volna. Az is igaz, hogy egy ilyen Greenspant nem jelöltek volna többször újra.
Mindent egybevéve, Greenspan jól szolgálta az Egyesült Államokat és a világot az amerikai monetáris politika irányítójaként, eltekintve attól, hogy elmulasztotta megfékezni az ingatlan- és a részvénypiaci buborékot, miközben a gazdaságot azért összességében sínen tartotta.
J. Bradford DeLong a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2007
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.