Az iráni konfliktus gazdasági motívumai

Washington többféle értelemben is kényszerpályára szorult. Egyrészt feledtetni kellene az iraki kaland gazdasági szempontból is – főleg a kőolaj-kitermelés katasztrofális állapota miatt bekövetkezett – egyértelmű kudarcát. Másrészt a Bush-kormányzat döntéseiben domináns energetikai lobbi mindenáron meg akarja akadályozni, hogy a perzsák birodalma, amely az ősi ellenség, a Mezopotámiából lett Irak kivéreztetésével megkapta az évszázadok óta várt lehetőséget a térség feletti dominancia megszerzésére, befolyása alá vonja a Perzsa-öböl fő kőolajtermelő államait: a katonailag Iránnál gyengébb Szaúd-Arábiát, Kuvaitot és Katart, s velük a világ kőolajtermelésének több mint 20 százalékát.

A Bush-kormányzat számára nagyrészt ez a veszély határozza meg az iráni nukleáris erőhöz való viszonyulást. De miközben Washingtonnak sikerült semlegesíteni a két kiszámíthatatlan diktátor, Kadhafi líbiai elnök és az észak-koreai „Kedves Vezető”, Kim Dzsong Il nukleáris ambí-cióit, Teheránnal nem boldogul. És nemcsak a hazájában fogyatkozó népszerűségű Ahmadinezsád elnök mindenre elszánt agresszivitása, hanem Oroszország ellenállása miatt is.

Moszkvának a Vlagyimir Putyin februárban elhangzott müncheni beszéde óta külpolitikai programjává vált Amerika-ellenességen kívül is nyomós okai vannak, hogy a konfliktusban megtagadja az ENSZ Biztonsági Tanácsában a tervezett, immár harmadik szankciócsomag megszavazását. Elsősorban a Perzsa-öböl partján készülő, sokat emlegetett búsehri erőmű, amelyet 1500 szakember épít, többnyire oroszok. A közel egymilliárd dolláros beruházás jó ideje áll. Állítólag azért, mert az irániak huzamosabb ideje nem egyenlítik ki a szerződésben rögzített részszámlákat, és a jelenlegi profitorientált orosz vezetés nem hajlandó felújítani a szovjet idők ingyenes harmadik világbeli beruházásait.

Amelyeknek egyébként most fölözik le a hasznát. Miközben a magyar vállalatok iraki újjáépítési megbízásainak a megszerzésére felállított csapat beismerte teljes kudarcát, és végleg elhagyta Bagdadot, Oroszország éppen most kezd aktivizálódni ezen a téren. Hetek óta folynak az intenzív tárgyalások az orosz cégek részvételéről Irak újjáépítésében. Az amerikai gazdasági nyomás ellenére Bagdad ugyanis rákényszerül, hogy a hajdani szovjet beruházásokat végző cégeket hívja meg a csak általuk ismert technológiájú gyárak, kitermelőhelyek újbóli üzembe állítására. Moszkva ezt támasztotta a tízmilliárd dolláros iraki tartozásból kilencmilliárd jóváírásának a feltételéül.

A változásokat jelzi, hogy Bagdad hajlandó újratárgyalni a Lukoilnak a hatalmas olajkincset rejtő nyugat-kurnai lelőhely kiaknázásáról még Szaddám uralma alatt kötött, mintegy négymilliárd dolláros szerződését. Pedig ezt az iraki vezetés 2003-ban arra hivatkozva nyilvánította érvénytelennek, hogy tender kiírása nélkül kötötték meg. Hiába előszobázott Vagit Alekperov Lukoil-elnök a washingtoni döntéshozóknál, négy álló éven át nem tudta elérni, hogy visszaengedjék az orosz mamutcéget a térségbe. A múlt héten viszont a Moszkvába látogató iraki külügyminiszter maga vetette fel a nyugat-kurnai feltárásban való orosz részvétel ügyét a Kremlben.

Ami pedig az iráni Búsehr ügyét illeti, a Kaszpi-tenger menti országok teheráni csúcstalálkozóján Putyin bejelentette, hogy újraindul a beruházás. Sajtóértekezletén a „mikor” kérdést azzal hárította el: „Én csak az anyukámnak szoktam ígéreteket tenni, de ez csak gyerekkoromban fordult elő.” Ez újabb bizonyítéka annak, hogy Moszkva annak idején nem annyira a lanyha iráni fizetési készség miatt, mint inkább világpolitikai manőverezéseinek a szolgálatában függesztette fel a beruházást.

Most, hogy az amerikai pozíciók gyengülésével az oroszok mind Iránban, mind Irakban visszanyerték gazdasági lehetőségeiket, gőzerővel indulnak a térség meghódítására. Búsehr üzembe helyezése után két tucat hasonló beruházást akarnak elnyerni, ehhez afféle referenciamunkának szánják a Perzsa-öböl partján épülő erőművet.

Ami a gazdasági expanziót illeti, Oroszország ma még csak a hetedik helyet foglalja el Irán külkereskedelmi partnerei között. De ez nem lesz sokáig így. Moszkva óriási ütemben fellendülő hadiiparának egyik új célpontja ugyanis a harciasan Irán-párti Chávez elnök országa, Venezuela mellett éppen a perzsa állam. Az idén Teherán egymilliárd dollár értékben vásárolt korszerű rakétaelhárító rendszereket, MiG–29-eseket és T–72-es tankokat az oroszoktól, és a következő évtizedben ez az összeg évi másfél milliárd dollár lesz. Az újjáéledő orosz nehézipar számára fontos az évi kétmilliárd dollár értékű iráni vasérc- és gépexport is. A Gazprom pedig 750 millió dolláros beruházásba kezdett a perzsa államban.

Az Iránnal folytatott kereskedelmet persze távolról sem csak az orosz üzletemberek ambicionálják. Peking nemrég írt alá egy ugyancsak tízéves, összesen százmilliárd dolláros megállapodást az iráni kőolajszállításokról. Még Németország is feltűnően visszafogott a Teherán elleni nemzetközi fellépésben, noha hovatovább már tényleg a világ biztonságát fenyegeti, hogy Irán évek óta következetesen megtagadja a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreinek korlátozás nélküli vizsgálódását az országban. Erre nincs elfogadható magyarázat – Berlin mégis a közel-keleti államban működő mintegy 1700 német cég érdekeit védi, amikor igyekszik elkerülni, hogy magára haragítsa Teheránt. Nem akarnak úgy járni, mint 1979-ben, amikor a búsehri erőmű építését elkezdő német cégek az iszlám forradalom miatt kivonultak az országból. Másfél évtizeddel később, 1995-ben az oroszok folytatták a munkát, és most erre alapozva fokozzák gazdasági jelenlétüket Iránban és Irakban is.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa