Egészséges verseny a biztosítási reform nyomán?

Állami kényszerintézkedésekkel nem lehet paradigmát váltani. Ha nincs verseny, nincs valódi kényszer a javulásra. A piaci verseny egyszerű evolúciós szabályon alapul: aki ugyanannyi erőforrásból többet hasznosít, s így kevesebbet pazarol, az fennmarad. Mindez csak dinamikus időszemléletben látható, hiszen evolúciós folyamatokat nem láthatunk állóképen. Most ennek ellenére éles vitákat folytatunk az egészségbiztosítási reform startfotójáról – ami tökéletesen lényegtelen lesz, amint eldördül a startpisztoly.

Sokan próbáljuk magunkkal elhitetni, hogy az egészségügyben nem lehet verseny, mert az árt a betegeknek. Látjuk ugyan, hogy mindenütt a verseny az úr, ahol javul a minőség, de ezt nem vagyunk hajlandók az egészségügyi ellátásra vonatkoztatni. Ezért belebonyolódunk annak az álkérdésnek a tüskés szövedékébe, hogy ugyan hol versenyeznének egymással a leendő egészségpénztárak. Sokan megpróbálják nevetségessé tenni a verseny első szintjét, azaz a pénztártagokért folytatandó küzdelmet, azt állítva, hogy a döntés csak a pénztárak marketingmasinériájától függ, amely annál eredményesebb, minél többe kerül – így máris ártalmas. Ez a versengés azonban életre-halálra szól majd, ha hozzávesszük a verseny agyonhallgatott második szintjét: a szolgáltatók versenyét a pénztárak szerződéseiért, vagyis azért, hogy a pénztárak hozzájuk küldjék a betegeiket.

Miért versenyezne a szolgáltató? – kérdezik sokan. A következők miatt:

1. Mert a verseny kényszeríteni fogja arra, hogy tegye közzé a minőségi mutatóit, azaz: hogyan, milyen hatásfokkal, mennyi idő alatt, milyen tartósan és mennyiért gyógyulnak ott a betegek. Ahol az indokoltnál lassabban gyógyulnak, ahol sokan halnak meg a gyógykezelés következtében, ahol sok a kórházban összeszedett fertőzés, ahol sok a szakmai műhiba, ahol közömbösek vagy egyenesen utálatosak a betegekkel, annak az intézménynek előbb-utóbb leáldozik.

2. Mert nem fog a pénztár oda beteget küldeni. Elviszi a tagját inkább oda, ahol bizonyíthatóan nagyobb valószínűséggel meggyógyítják őket, még ha távolabb is van az adott ellátó intézmény a lakóhelyüktől. A beteg nem a közelben akar meghalni, hanem meg akar gyógyulni – akárhol, akár az otthonától távol is. Nem azt akarja, hogy egy nyomorult megyehatár határozza meg, egészséges lesz-e vagy halott.

3. Mert csak a verseny kényszere tudja szétzúzni azt a hamis paradigmát, hogy mindenkinek a lakóhelye körüli néhány kilométer sugarú körben kell teljes egészségügyi ellátást kapnia. Abszurd várakozás magas színvonalú, profi szolgáltatást elvárni minden kilométerkőnél. Néhány olyan, valóban súlyponti intézmény kell a betegeknek, ahol gyakorlott és profi a személyzet, működik minden gép és rendszer, helyesen alkalmazzák a gyógyító protokollokat és működik a minőségbiztosítás. Ezekkel a súlyponti intézményekkel minden pénztár szerződni fog. Lehet, hogy a legközelebbi ilyen kórház 150 kilométerre lesz tőlünk. És? Azt szeretnénk, ha meggyógyulnánk. Bárhol. Ehhez 50-60 komoly kórház és néhány megbízható betegszállítási hálózat elegendő.

4. Mert a verseny kényszere nem engedi, hogy indokolatlanul feljebb tolják az ellátási hierarchiában a beteget. Lásson el mindenkit először a háziorvos, csak utána mehessen szakellátásra, s csak a valóban indokolt esetben menjen kórházba a beteg. Az legyen kórházvendég, akit a házi- és a szakorvosi szolgálat képtelen jól ellátni. És a kórházban is csak a lehető legrövidebb időt töltse. Ezt a folyamatot nem a kényszernek, hanem a versenyből fakadó érdekeltségi rendszereknek kell vezérelniük. A verseny kikényszeríti az egyes ellátási szintek közötti optimális arányt. A minőségbiztosítási rendszerek eloszlatják a tekintély és hatalom szárazjegéből képzett folytonos ködöt. A beteg oda megy, ahol az adatok szerint gyorsan, tartósan, optimális költségszintek mellett gyógyulhat meg. Nem küldjük felsőbb emeletekre, ha már a földszinten meg tudjuk gyógyítani.

A verseny kíméletlenül eljár a drágán rossz minőséget termelőkkel szemben. Hogyan mérhető a termelés költsége és minősége? Minőségbiztosítási rendszerek révén. Ezeknek a kiépítése az első feladat. Ehhez kell a pénztárak egyesített ereje, hiszen a legerősebb ellenállásra itt számíthatunk. Egyáltalán nem tört még szét a régi rendszer. A minőségbiztosítás eredményei által vezérelt verseny miatt lesz előnyös a betegeknek az új rendszer: csak oda irányítjuk őket, ahol esélyük van gyorsabban, tartósabban és optimálisabb költségek mellett meggyógyulni.

A nemzeti kockázatközösséget sem szabad statikusan szemlélni, ugyanis rémisztő tempóban alakul át. Néhány éven belül pénzügyi pokollá változhat a ma sem paradicsomi helyzet, miután az öregedés miatt exponenciálisan nő a nemzetközösségi kockázat. Az idősekre ma is az egészségügyi ellátások kétharmada jut, miközben életünk utolsó két hónapjában emésztjük föl a ránk eső összes egészségügyi költség 90 százalékát. Már a közeli jövőben egyre kevesebb járulékfizetőnek kellene egyre több kockázatot fedeznie. Ezt a nyomást a nemzeti egybiztosítós rendszer csak a járulékok emelésével tudná enyhíteni, hiszen nem képes a verseny révén a hatékonyságot javítani – léte értelme hívei szerint éppen a verseny kizárásán alapul. A több pénztáras rendszerben ellenben nő a verseny, mert a pénztárak által kikényszerített minőségbiztosítás versengésre készteti az ellátókat, ezáltal javul az ellátás költséghatékonysága (szűnik a tékozlás), miközben a részt vevő magántőke megfelelő feltételekkel pótlólagos forrásbevonásra is kész lehet. A kockázatok növekedése ezért ebben a rendszerben kisebb erővel kényszerít járulékemelésre.

Ha végre ezekről a kérdésekről is egyeztethetnek a lehetséges magánbefektetők a kormányzattal, akkor talán nem csapódik ránk a 22-es csapdája.

A szerző az Aviva Életbiztosító Zrt. vezérigazgatóhelyettese