Ki fizeti a számlát?

Nagyon úgy néz ki, hogy Amerika felelőtlen magatartásának az árát végül Európa fogja megfizetni. A dollár mostani mélyrepülése ugyanis logikus következménye az amerikai átlagember és a kormányzat túlköltekezésének, ami óriási lyukat ütött a folyó fizetési mérlegen és a költségvetésen. Az amerikai valuta elkerülhetetlen gyengülése viszont leginkább az euróval szemben mutatkozik meg, hiszen például Kína továbbra is rögzíti a jüan árfolyamát. Az egyre erősödő euró viszont komoly fejfájást okoz az európai exportőröknek, és előbb-utóbb a munkavállalók is elkezdhetnek aggódni az állásukért.

A probléma tehát mindinkább előtérbe kerül, csak az a kérdés, mit lehet tenni ellene, ha egyáltalán. Lehet például az Európai Központi Bankot kárhoztatni a magas kamatszintért – ezt például az újdonsült francia államfő előszeretettel meg is teszi –, de ez nem igazán célravezető. Az EKB-nek ugyanis – amerikai társától eltérően – legfőbb feladata az infláció megfékezése, márpedig ha itt továbbra is kockázatokat lát, akkor helyesen jár el a monetáris szigor fenntartásával. Aztán lehet közös nyilatkozatokat kicsikarni a vezető ipari országok esedékes csúcstalálkozóján a dollár erősítésére, csak kérdés, hogy a verbális intervenció hatása mennyire lesz tartós. Ráadásul arra az egyre ingerültebb európai megszólalóknak sem érdemes mérget venniük, hogy Washington komolyan elkötelezetté tehető egy ilyen paktum mellett.

Bármilyen fájdalmas is ez most egyes szereplőknek, nem történik más, mint egy felborult egyensúly visszaállítása. Egy lehetőséget azért tartogat ez az állapot a nehéz helyzetbe került európai vállalatoknak: itt az idő olcsón felvásárolni amerikai versenytársaikat. Mert bármennyire kulcsvaluta is még mindig a dollár, következmények nélkül azért már a Federal Reserve is egyre kevésbé áraszthatja el vele a világot.