Kockázatos reformtervek
Az új egészségügyi rendszer a finanszírozás csatornájának átalakításán keresztül igyekszik a gyógyítást – az outputot – és a költségeket befolyásolni. A befektető pénztárak megvásárolják a régiók állampolgárainak gyógyítási jogát és kötelességét. Bevételük a korrigált fejkvóta, a kiadási oldalon a kórházi számlákat, az adminisztráció, ellenőrzés költségét és a nyereséget találjuk.
A pénztár nyereségét vagy a bevétel, azaz a taglétszám növelésével, vagy a kiadások csökkentésével érheti el. Az első kockázat, hogy e két tényező nem független egymástól, azaz a nyereség a korrigált fejkvóta és a tényleges egészségügyi kiadás közötti eltérésből is eredhet. A rendszer szintjének egészén azonban a bevétel nem növelhető, azt a járulékbefizetések határozzák meg – most tekintsünk el a sürgősségi és a luxus egészségügyi szolgáltatástól. A rendszer szereplői egy ideig vélhetőleg törekedhetnek a bevételek növelésére, de egy idő után azt fogják tapasztalni, hogy a taglétszám változásával hosszabb távon a bevételek és a kiadások is lépést tartanak, és ahogy a piac egyre érettebbé válik, úgy csökken az egy-egy új taggal elérhető nyereség. E ponttól kezdődően a pénztárak számára a nyereség növekedésének forrása a kiadások visszafogása lesz.
Innentől a kasszák elsődleges célja a kórházak és gyógyintézmények mint beszállítók versenyeztetése, ellenőrzése lesz annak érdekében, hogy a költséghatékonyságot minél teljesebb mértékben érvényesítsék. Előfordulhat azonban, hogy egy-egy nagyobb kórház olyan sok beteget lát el, illetve olyan speciális tevékenységet végez, amely minden pénztárnál kikényszeríti a szerződéskötést. Ezeknél a kórházaknál – ha lesznek ilyenek – a kasszáknak nem lesz alkupozíciójuk, kénytelenek lesznek elfogadni az intézmény feltételeit. A kórházak szempontjából tehát célszerű az alkupozíció megerősítése, ha úgy tetszik, kínálati monopóliumok jöhetnek létre.
A pénztár szempontjából viszont nem szerencsés a túlzottan kis méretű, költséghatékonysági tartalékkal nem rendelkező, ugyanakkor drága kórházzal történő szerződéskötés. Itt a kasszáknak nem lesz mozgásterük, s kénytelenek lesznek a taglétszám növelésével és az így lehetővé váló szolgáltató intézményi kör bővítésével nyereséges intézményeket is bevonni a finanszírozásba. Ha úgy tetszik, bizonyos helyeken keresleti monopóliumok alakulhatnak ki, ahol egy pénztár megragad az adott térség tagjainál, illetve az ott elérhető egészségügyi szolgáltatóknál.
A pénztárak szempontjából a legjobb befektetési lehetőségek feltehetően azok a térségek lesznek, ahol a taglétszám megfelelő méretű ahhoz, hogy a keresleti monopólium veszélyét elkerüljék, de az azon a területen működő egészségügyi szolgáltatóban van hatékonysági tartalék, ugyanakkor nincs kínálati monopolpozícióban, azaz a kasszának van esélye kiaknázni a hatékonyságban rejlő tartalékot.
A keresleti és kínálati monopóliumok esetén nagy valószínűséggel a piaci logikának megfelelő változások következnek be, azaz a pénztárak és a gyógyintézmények egymással megállapodva a rendszerben részt vevő harmadik szereplő, az állam rovására igyekeznek majd nyereségüket növelni.
Kérdéses, milyen feltételek teljesülése mellett van esély az egészségügy minőségének, outputjának a javulására. Elméletileg a homogén profilú, egymással versenyző pénztárak generálta verseny javítja a szolgáltatás minőségét. Egy ideig így lehet, de kérdés, mi történik, ha a fejlődést látva a többi kassza is leszerződik a kiváló kórházzal. A jobb és drágább szolgáltatást több biztosítónak is elkezdi értékesíteni a gyógyintézmény. Idővel pedig visszakerülünk a kínálati monopólium csapdájába.
A kínálati és keresleti monopóliumok kialakulása pedig a „sok kis OEP” rendszerét hozná vissza, így különösen fontos, hogy hatósági eszközökkel, a gyógyítás minőségét is ellenőrző rendszer erősítésével a monopolpiacokból eredő fogyasztói veszteség, illetve monopoltöbblet a lehető legkisebb legyen.
A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza
