Küzdelem a démonainkkal

Kétségtelenül újszerű jelenségnek lehetünk tanúi, amikor egy politikai erő a korrupció fogalmát nem saját politikai ellenfelének a minősítésére kívánja használni, hanem mint közösen megoldandó problémát veszi napirendre. Persze továbbra is kérdés, hogy a kezdeményezés elsődleges célja és eredménye vajon csupán egy a népszerűségi mutatókat érintő társadalmi vita kibontakozása lesz-e, vagy végső soron érdemi változásokat is megfigyelhetünk. Minél többen tartjuk kívánatosnak az utóbbit, annál nagyobb eséllyel érhetünk el eredményeket.

Éppen ezért örvendetes a korrupcióról való politikai gondolkodásban ez a fajta fejlődés. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy a korrupció visszaszorításában pusztán adminisztratív indézkedésekkel érdemi eredményeket lehetne elérni, anélkül, hogy döntéshozók és végrehajtók személyes viszonyulása a kérdéskörhöz bármiben is változna.

Jelenleg még rémisztő különbségeket észlelhetünk abban, hogyan viszonyulnak akár csak a hét pontban felvetett kérdésekhez a közszféra és az üzleti szféra szereplői. Míg egy jogszerűen működő és az üzleti etika elvárásait magáénak valló vállalkozás életében elképzelhetetlen, hogy bármely költséget megfelelő alátámasztás nélkül számoljanak el, hogy valaki olyan kérdésekben döntsön vagy lásson el képviseletet, amelyben személyes érdekkonfliktusok teszik elfogulttá, hogy az üzletvitelt kétes eredetű forrásokból finanszírozzák, addig a politika egyes szereplői még mindig értetlenül fogadják, hogy ugyanezen jogszabályi elvárásokat a közszférában is érvényesíteni kellene. A közvetlen pénzügyeket érintő kétes ügyletekre a közvélemény valamelyest érzékenyen reagál, így például a támogatási források körüli visszaélések talán egyre kevésbé lesznek fenntarthatók. Más esetben viszont például abból nem kerekedett komolyabb botrány, ha egy vezető politikus a választási kampányban természetesnek vette, hogy bármely okból is, de nagyobb eséllyel számíthasson anyagi támogatásra az az önkormányzat, amelynek területéről kormánypárti képviselő kerül ki győztesen.

Láthatóan széles tömegeknek kell még elmagyarázni, hogy mi is a valós probléma a korrupcióval. Hogy a korrupt társadalmi és üzleti környezet az értékteremtés helyett a fogyatékosságot támogatja, hogy a minőséget szolgáltatók helyett azok kerekednek felül, akik híján vannak mindenféle szociális gátlásnak, empátiának vagy egyáltalán az átfogó gondolkodás képességének. Hogy a korrupció nem csupán megélhetési lehetőséget ad olyanoknak, akiknek tényleges tudásuk, képességük alapján kevés ráhatásuk lehetne környezetükre és az ott zajló eseményekre, de előnyben is részesíti őket mindazokkal szemben, akik befolyásukat képességeikhez igyekeznek igazítani. Hogy a korrupt világ emiatt valójában az önfenntartásra is alig képes, és szükségszerűen lemarad más, átláthatóan működő és a valós értékeket, valamint képességeket előnyben részesítő társadalmak mögött.

Innen elindulva szükséges végiggondolni, végigelemezni mindenkinek saját megszokásait, beidegződéseit, ideértve nemcsak azt, hogy maga mennyire részese vitatható ügyleteknek, hanem akár azt is, hogy passzív szemlélőként mennyire elfogadó a korrupció jelenségével kapcsolatban. Saját démonaival kell megküzdeni, akár egyéni érdekeit is feladni nem is keveseknek, hogy a korrupcióellenes küzdelem érdemi eredményeket hozhasson, és ne csak politikai szlogen vagy a politikai ellenféllel szemben felhasználható kommunikációs eszköz maradjon. Elsőként ezt a magától értetődő leckét kell tehát szinte mindenkinek a magáévá tenni, ebben remélhetőleg segíthet a politikai tabuk ledöntése és a korrupcióról való nyílt beszélgetés.

A szerzőa a Deloitte elnök-vezérigazgatója