Másodosztályú EU-tagság?

Múlt szombaton Budapesten, az Országgyűlés épületében – az Európai Bizottság és az Európai Parlament képviseleteinek szervezésében – az ország minden részéből érkezett kétszáz meghívott firtatta – részben szakértőkkel közösen – a tagság eddigi hasznát, várható további értelmét. A „másodosztályú tagság” kérdése kiemelt pontnak számított, a délután egy része erre ment el. Ráadásul, mint kiderült, sok esetben más helyeken, más (például internetes) fórumokon folyamatosan létező észrevételeket forgattak meg ebben a körben is.

Ami jól látható volt, hogy van bizonyos zavar a „másodosztályú (tehát nem egyenjogú) státus” esetlegesen jogi alapú megléte és az esetenkénti „másodosztályú helyzet” érzete között. Pedig a kettő nem ugyanaz.

Jogi oldalról indulva ténykérdés: valóban előfordulhat, hogy különböző tagországoknak – többnyire átmenetileg – esetenként eltérő jogosítványaik (és kötelezettségeik!) vannak. Az EU valamennyi bővítése ismert ilyet, hiszen nem lehetett elvárni, hogy a taggá válás pillanatában az újonnan belépő azonnal mindenben azonosuljon a már benn lévőkkel. Ennek tisztázását is szolgálták a mindenkori csatlakozási tárgyalások, amelyek kapcsán – emlékszünk – Magyarország mintegy 40-50 ilyen mentességi rezsimről kötött megállapodást. Elsöprő többségüket hazánk kérte, mintegy 10-15 százalékukat pedig az EU. Ennek jegyében ma még nem vehetnek uniós állampolgárok nálunk mezőgazdasági termőföldet, miként átmeneti ideig magyar gazdák nem kapják meg az agrártámogatás száz százalékát. Kölcsönös megállapodáson alapuló és fix határidővel rögzített „jogegyenlőtlenségek” ezek, amelyeket lehet másodosztályú állapotként minősíteni, de a terminológia félrevezető, hiszen előre látott, önként vállalt (szerződésben aláírt) és idővel megszűnő helyzetről van szó.

A kép teljessége kedvéért tegyük hozzá, hogy ritka esetekben akadhatnak hosszan tartó különbségek is. Ilyen például az, ahogy Nagy-Britannia és Dánia tartósan kimaradt az euró bevezetéséből. De mivel ez önként kért állapot, ők aligha élik meg „másodosztályú tagságnak”, hogy nem vehetnek részt például az eurócsoport ülésein. Főként, hogy jogilag nekik is bármikor nyitva áll a lehetőség a csatlakozásra.

Ahol valós lehet a sérelem, az a „másodosztályú érzet” alkalmi esete. Történhet ilyen állampolgári szinten (például amikor megtagadnak „EU-állampolgári” alapon járó ellátást, szolgáltatást), de akad példa erre nagypolitikai szinten is (például amikor jogalkotásban a „régiek” az „újak” érdekeivel ellentétes végeredményt szavaznak meg). Ez persze nyomasztó, de azt is látni kell, hogy az első esetben nyilvánvaló jogsértésről van szó – amely ellen tehát kell is, lehet is eljárni, panaszt tenni, jogorvoslatot kérni –, a másodiknál pedig nem jogfosztás történik, hanem érdekkoalíciók ütközése. A napi döntéshozásban mindennapos, jogilag megengedett csata ez, amely kezdetben annyiban sújtja jobban az újakat, hogy szegényebb tagországként gyakrabban kerülnek szembe érdekeik a gazdagabbakéival. Ez azonban nem valami statikus dolog. Már ma is adódnak olyan helyzetek, hogy „gazdag és szegény” azonos oldalon találja magát (például Magyarország és Franciaország az agrárvitában), hosszabb távon pedig, ahogy az újabbak „belenőnek” a tagságba és „gazdagodnak”, ők is az érdekvédők oldalára kerülhetnek (például egy Törökországgal való, gazdasági természetű alkudozásban).

Egyszóval jogilag mindörökre kötelezően kirótt másodosztályú jogi helyzet biztos nincs (ez esetben nem írtuk volna alá a csatlakozási szerződést). „Másodosztályú helyzet” esetenként adódhat, de kellő aktivitással ez megszüntethető: aktív jogorvoslattal vagy az érdekharcokban a pozíciók erősítésével. Magyarország számára is.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője