Mire jó az új szerződés?

A 2004-ben aláírt – aztán 2005-ben Franciaországban és Hollandiában megbukott – alkotmányos szerződéshez képest a „reformszerződés” formálásakor annak az ellentmondó elváráspárosnak kellett megfelelni, hogy egyfelől az elődjét elutasító országokban azt lehessen mondani: ez már valami merőben más, miközben ott, ahol ratifikáltak, még eladható érv legyen, hogy a lényeget azért sikerült átmenteni. Ami e kettős présből kijött, az voltaképpen nem egyéb, mint az előző szerződés „alkotmányos díszeinek” a lehámozása, az intézményi, döntéshozási elemek nagy részének a megtartása mellett. Ez pedig valahol úgy is felfogható, hogy a rosszul pozicionált alkotmányos szerződés tartalmát lehozták a realitások talajára.

Mert ténykérdés, hogy amit az alkotmányos szerződés már nevében is sugallt, az az integráció eddigi lépcsőfokai – az egységes piac kiépítése, a közös pénz megteremtése, a schengeni térség kialakítása és számos hasonló vívmány – után egy magasabb fokú politikai unió megcélzásának is tűnhetett. Jócskán akadnak, akiknek ez nem is lett volna ellenére, de az is kiderült, hogy az ellenzők tábora – a politikai elitben és a közvéleményben egyaránt – ma még akkora, hogy létüket megkerülni egyszerűen nem lehet. Most voltaképpen az ennek megfelelő visszavonulás vált befejezetté.

Mindez akkor is igaz, ha ma már az is tudni való, hogy a két régi tagállamban a látványos elutasítás távolról sem annyira az akkori dokumentum tényleges tartalmának szólt. Sokkal inkább – a szokásos belpolitikai megfontolások mellett – a közvélemény lázadása volt a politikai elit azon gyakorlata ellen, amely évtizedek óta a választók feje fölött kreált mindenféle integrációs adottságokat. Ennyiből nem is a feltett kérdés tartalma, hanem a kérdésfeltevés ténye volt a fontos, alkalmat szolgáltatván e gyakorlat elutasítására. De ez már csak afféle ráadás csavar a történetben – más kérdés, hogy akadt, akinek kapóra jött…

Mostanra annyi történt, hogy egy lenyugtató időszak után az eredeti ambíciókból valamennyit (a föderatív jövőkép híveinek szemében nem is keveset) lebontottak, majd az eredeti módosítási szándékok magvát újraépítették. Akadt, ami közben fájdalmasan elveszett – mint a viszonylag átlátható, egységes szöveg ténye –, és akadt, ami még bővült is (például a nemzeti parlamentek szerepénél). Most mindenesetre megújított köntösben, lisszaboni szerződésként e végtermék kerül ismét megméretésre.

Talán az utolsó percben. Mert immár az EU értelmét kikezdő tehertétellé vált, ahogy az elmúlt tíz évben a politikai vezetés figyelmét az egymást érő belső intézményi reformok körüli hadakozás kötötte le. Amiben nem az volt a hiba, hogy ezeket a reformokat erőltették, hanem az, hogy sohasem sikerült végigvinni őket. Márpedig nem lehetett addig abbahagyni, amíg el nem jutnak odáig, hogy az intézményi adottságok összhangba kerülnek az időközben 27-re – maholnap 28-ra – ugró taglétszámmal, illetve a tagállamok közötti minden korábbinál nagyobb diverzifikáltsággal.

Emellett azonban mostanra már nem csupán a taglétszámból adódó funkcionális elnehezülés számít egyedüli fenyegető veszélynek, hanem egy sor olyan külső kihívás is, amely teljes figyelmet, hatékony fellépést igényel. Hogy mindezt mennyiben lesz képes biztosítani a liszszaboni szerződés, az ma még a jövő zenéje. Ami az elmúlt években bebizonyosodott, az az volt, hogy annál messzebb menni, mint ami ebben a mostani szerződésben van, nem lehetett. De az még inkább biztos, hogy éppen a fentiek miatt jelentett volna mérhetetlen hátrányt, ha a reformok lezárása híján továbbra is újabb szerződések kihordására megy el az energia és a figyelem nagy része. Végre jöhet a munka.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője