Nicolas Sarkozy és a tökéletes vihar az euró körül

Sarkozynek azonban egy ponton igaza lehet. Egy tökéletes vihar készülődik a valutapiacokon, ez az eurót olyan szintre viheti fel, ami az övezet leghatékonyabb exportőrét – Németországot – is képtelenné teszi a világpiaci versenyre. Ha pedig a németek nem tudnak versenyezni az 1,50 dolláros euróárfolyamon, akkor milyen esélyük marad a franciáknak?

Az euró térnyerésének több oka van. A döntő tényező az, hogy drámai változás állt be a Federal Reserve gondolkodásában az Egyesült Államok gazdaságának erejét illetően. Ben Bernanke, a Fed elnöke ma rendkívüli módon aggódik amiatt, hogy a lakáspiac és a jelzálog-hitelezés problémái recessziót okoznak, ha nem csökkenti agresszíven a kamatokat, akár némi inflációs kockázatot is vállalva.

A mostani, új mélypontokhoz vezető úton a Fed által alkalmazott „no recession” politika indította el a dollárt. A hanyatlást csak fokozza majd az amerikai folyó fizetési mérleg hatalmas hiánya, ez utóbbihoz pedig Bernanke legutóbbi kamatcsökkentése adott szikrát, hogy a hatás teljes erejében érezhető legyen a valutapiacokon.

Természetesen mérsékeltebb lenne a dollár gyengülése, ha a Fed lépésére válaszolva az euróövezetben is csökkennének a kamatok, és ez az a pont, ahol Sarkozynek igaza van. Az Európai Központi Bank azonban világossá tette, nemcsak a kamatcsökkentés nincs napirenden, hanem az eredetileg szeptemberre tervezett kamatemelést is csupán elhalasztotta, de a programról nem vette le.

A tökéletes vihar azért van készülődőben, mert mind Európa, mind Amerika – eltérő céloktól vezérelve – olyan monetáris politikát folytat, amely veszélyesen magas szintre hajthatja az eurót. Frankfurtban az inflációellenes héják egyáltalán nem örülnek Bernanke agresszív, 50 bázispontnyi kamatcsökkentésének és további, hasonló lépések ígéretének. A Fed lépése ugyanis bátorítást ad az Európai Központi Bank kritikusainak – akik közé Sarkozy is tartozik –, és csak fokozza a nyomást az EKB vezetésére, hogy adja fel az antiinflációs kurzust, mert az felhajtja az egységes valuta jegyzését.

Frankfurtban egyesek ráadásul megmakacsolhatják magukat, mert a további kamatemelés elhalasztásával a magas euróárfolyam maradt az egyetlen eszköz arra, hogy a térségen kívülről érkező import olcsóbbá válásával valamelyest fékezzék az inflációt. Ez a monetáris politikai kurzus azonban ilyen érvek mellett is tarthatatlan. Az Európai Központi Banknak ejtenie kellene az inflációellenes harc melletti túlzott elkötelezettségét, mert az európai gazdaság is gyengül, a lanyhuló üzletmenet pedig önmagában is ellene hat a drágulási nyomásnak, bármennyi maradjon is belőle. Az antiinflációs elkötelezettség – amelynek a legutóbbi időkig volt értelme – a jelenlegi gazdasági realitások közepette túlhaladottá vált.

Vezető európai politikusok és tisztviselők – nem csak az Európai Központi Banknál – azonban fölöttébb vonakodnak annak elismerésétől, hogy a gazdaságuk lanyhul, mert így tovább csökkentenék a bizakodást, ami fokozná a fékező hatást és a lassulást. Ha kijön valamilyen gyengébb adat – és ebből bőven akad az utóbbi időben –, akkor azt nyomban kompenzálják valamilyen pozitív hatású csavarral (például azzal, hogy „az euróövezetben erősek az fundamentumok” vagy „a gazdaság továbbra is robusztus”). Ebben a megtévesztésben a sajtó is részt vesz.

A német üzleti bizakodást jelző Ifo-index az egymás utáni negyedik hónapban csökkent, az intézet jelentése azonban leszögezi, hogy „az EKB-nak nem kell változtatnia a monetáris politikán”. Hasonlóképpen esik az Európai Bizottság növekedési indexe is, csakúgy, mint a beszerzésimenedzser-index, illetve a német kiskereskedelmi forgalom.

Az európai átlagember nagy árat lesz kénytelen fizetni a vezetőinek az önámításáért és az ennek folytán alkalmazott hibás gazdaságpolitikáért. Minél tovább hajlik el az EKB az antiinflációs irányba, annál meredekebb lesz a rákövetkező gazdasági hanyatlás, amint a gazdaság elkezd rogyadozni az egekbe szökő euró és a mostani gazdasági realitásokhoz képest túl magas kamatok súlya alatt. A helyzet iróniája lesz, hogy emiatt a kamatokat gyorsabban és nagyobb arányban kell majd leszállítani, mint ha ezt időben és fokozatosan tették volna.

Az sem tenne jót az EKB hitelességének, ha gazdasági összeomlásra lenne szükség vezetőinek meggyőzéséhez, hogy az inflációs fronton tiszta a helyzet. Az Európai Központi Bank nem azonos a régi Bundesbankkal, amely iránt olyan támogatottság és bizalom nyilvánult meg, hogy csaknem bármit képes lett volna megúszni. Az EKB esetében az elviselhető hibahatár sokkal szűkebb, az intézmény támogatottsága sokkal csekélyebb. Elég egy nagyobb gazdaságpolitikai melléfogás, és nyomban Sarkozy mögé állnak azok, akik most azért bírálják, mert támadja az EKB-t.

A közbizalom megcsappanása után pedig – maastrichti szerződés ide vagy oda – elkerülhetetlenül csökkenni fog az intézmény függetlensége.

A szerző a Stanford Egyetemen működő Hoover Intézet vezető kutatója