A Kaczynski fivérek Lengyelországának tanulságai

Vannak kormányok, amelyek elszalasztják a gazdaság számára kedvező időszakokat, mert elodázzák a virágzó jövő megalapozásához szükséges reformokat. A PiS 2005-ben hatalomra juttatott kormánya gyorsan növekvő gazdaságot örökölt, de semmit sem tett azért, hogy ezt az irányzatot megerősítse. Ehelyett leállították a privatizációt, a fiskális reformok és a dereguláció tervei papíron maradtak.

A Kaczynski-kormány valójában egy antireformprogramot indított el. Az „erős” állam eszméje jegyében csorbították a hatalmi ágak (például a független bíróságok és a központi bank) különállását. A PiS rátette a kezét a médiára, a főügyészi tisztséget politizálták, a propaganda eszközévé alakított sajtóval azt bizonygatták, hogy Lengyelországot rejtett, gonosz erők irányítják, amelyek becsapták a lakosságot és szegényen tartják.

Ha valaki nem értett egyet a diagnózissal, vagy bírálta a PiS módszereit – főleg azokat, amelyeket a párt elnöke, Jaroslaw Kaczynski alkalmazott –, akkor azt nyomban a hatalmi brancshoz tartozónak nyilvánították. Ebben senkinek sem kegyelmeztek. Kíméletlen támadások érték például Lech Walesa volt elnök és Wladyslaw Bartoszewski személyét; őket Nelson Mandela lengyel megfelelőinek tekintik.

A közfelfogással ellentétben a PiS 2005-ös győzelmét nem a reformfásultság okozta, mert ilyen intézkedésekre 2000–05 között alig került sor, leszámítva egy becsvágyó, de részben blokkolt fiskális konszolidációs kísérletet. A megunt reformok – mint arra való hivatkozások – másutt is sántítanak. Mikulás Dzurinda, a szlovák reformer politikus egy kemény stabilizációs program után tudta megtartani a hatalmat 1998-ban, és 2006-ban is kormányon maradhatott volna, ha nem robban ki ellenségeskedés a koalíciójában. Reformer kormányt választottak tavaly Csehországban és Magyarországon, ahol inkább a politikai megosztottság, semmint a reformfásultság uralta a választási kampányt.

A reformereknek természetesen nem könnyű választást nyerniük. Átalakításra általában akkor szánják rá magukat a kormányok, amikor a válság jelei már akkorák, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, vagy amikor a megpróbáltatások kellőképpen „megnevelték” a választókat. (Ha azonban a válság a reformok után bontakozik ki, akkor a populista politikusok nyerhetnek, mint például Argentínában, mert a kialakult helyzetért a megtett intézkedéseket okolják, nem pedig azok elégtelenségét.) A reformerek akkor nyerhetnek választásokat, ha a kommunikációjuk jobb, mint a populistáké. A rossz gazdaságpolitikát többnyire könnyebb eladni, mint a jót.

Lengyelországban a 2005-ös választásokon a korrupció állt a kampány középpontjában. A PiS meglovagolta a visszaélésekkel szemben kialakult hangulatot, a saját népszerűségét pedig azzal növelte, hogy a korrupció elleni harcot összekapcsolta a rejtett erők elleni küzdelemmel; ezek állítólag a lengyel társadalom és demokrácia felforgatásán munkálkodtak. E nélkül a 2005-ös választások kimenetele lényegesen más lett volna.

A korrupcióellenes kampány bírálata mindig rejt bizonyos kockázatokat, mert könnyen ki lehet forgatni a szavakat. Ezért e ponton hadd erősítsem meg saját hitelességemet: 1991-ben, miniszterelnök-helyettesként én voltam az első politikus, aki felkérte a Világbankot, készítsen tanulmányt a lengyelországi korrupcióról és annak megszüntetéséről. A politikai szereplésem során mindig felléptem a kivételes szabályozás ellen, amely általában a gyenge hatékonyság és a korrupció forrása. De ne legyünk vakok, mert látnunk kell, hogy mi történik akkor, ha demagógok kisajátítják a közéleti tisztaság jelszavát.

Nem érdektelen körülmény, hogy a korrupciós mutatók már hanyatlottak akkor, amikor a Kaczynski fivéreket megválasztották. Lengyelországban emellett nagy a szakadék az észlelt és a tényleges korrupció között. Ha az észlelést nézzük, akkor a lengyelek e tekintetben sokkal rosszabbul állnak, mint Szlovákia, Csehország, Magyarország vagy Görögország. A tényleges visszaélések mutatói tekintetében azonban jobban áll – vagy legalábbis nem rosszabbul –, mint a felsorolt államok. Arra a felmérésre, hogy fizettek-e baksist 2006-ban, a lengyelek közül csak 5 százalék felelt igennel, szemben Cseh- és Görögországgal, ahol az ilyen válaszok aránya 17 százalékot ért el. A korrupciós lefölözések hányada 2005-ben Lengyelországban 0,7, Szlovákiában 0,93, Magyarországon 0,63 százalék volt.

A lengyeleknek természetesen nem kellene megelégedniük a korrupció visszaszorításában elért eredményekkel. A jövőben a küzdelmet a jelenség gyökereire kellene összpontosítani: a kivételezett állami szektorra és a gúzsba kötött piaci erők felszabadítására. Ez az egyedüli út, amely kevesebb korrupciót és gyorsabb gazdasági növekedést ígér. Ha csak a büntetési tételeket növelik, miközben változatlanul hagyják a túlduzzasztott állami szektort, akkor ezzel csak megbénítják a köztisztviselőket, késleltetik fontos döntések meghozatalát, végső soron pedig a cinikus demagógok és a politikai fanatikusok kezére játszanak.

A szerző korábbi lengyel miniszterelnök-helyettes és jegybankelnök, a washingtoni Brown Egyetem kutatója