A szocialista átok

Tulajdonképpen az volt a csoda, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek ilyen sokáig sikerült maga mögött viszonylag egységesen felsorakoztatnia saját pártját. Noha ez ugyanaz az MSZP volt, amely az előző ciklusban – az SZDSZ asszisztálása mellett – felelőtlen politikájával padlóra küldte a gazdaságot, a kiigazítás és a konvergenciaprogram kényszere alatt a képviselők félretették fenntartásaikat és belső csatáikat. Sőt, az őszödi beszéd kiszivárgása utáni politikai támadások hatására még inkább összezárták soraikat a kormányfő mögött. Pedig már akkor lehetett sejteni, hogy a béke csak látszólagos, és a lakosság nagy része előtt hitelét vesztett miniszterelnök pártbéli ellenlábasai csak a „piszkos munka” elvégzéséig tartják a szájukat a nyilvánosság előtt.

Mind több jel mutat arra, hogy a türelmi időnek vége. Bár nézeteltérések korábban is akadtak a kormány és az MSZP között (például a kórház- vagy a vagyontörvény esetében), a nyilvános konfliktusok száma most megugrott. A minden várakozást alulmúló közvélemény-kutatási adatok és a közelmúltban bejelentett „tisztasági csomag” mellett ebben – paradox módon – a vártnál gyorsabb költségvetési konszolidáció is szerepet játszhatott: a hiánycsökkentési periódus lerövidítése helyett mind többen költenék el a hirtelen lelt forintokat. A kormány lépett is: épp a múlt héten engedélyezte a tárcáknak 47 milliárd forintnyi tartalék elköltését, tegnap pedig 156 milliárd forintnyi maradványpénz felszabadítását jelentették be.

Mondhatni, ez csupán csepp a tengerben, az azonban szembetűnő, hogy az MSZP-frakció milyen sok és fontos területen tesz keresztbe a kormány törekvéseinek, és igyekszik meghiúsítani a korábban általa is támogatott terveket. Ilyen volt például az ingatlanadó, amelynek a bevezetése szerepelt a konvergenciaprogramban és a nyári koalíciós megállapodásban is, elszabotálásától azonban az SZDSZ csak a Fidesszel együtt szavazva tudta megmenteni a kormányt. Sikerült viszont megtorpedózniuk az úgynevezett kisadók korábban már elhatározott összevonását, amely némileg egyszerűsítette volna az adórendszert. A szocialista törvényhozók olyan, egyébként költségvetési szempontból sikeresnek mondható jogszabályokat is igyekeztek fellazítani, mint a gyógyszer-gazdaságossági törvény.

A sornak azonban koránt sincs vége. Az MSZP-képviselők ellenállásán bukott el például a köztisztviselői illetményrendszer átalakítása; ez megszüntette volna azt az egészségtelen gyakorlatot, amely a valós teljesítménytől függetlenül, csupán a munkában eltöltött évek száma alapján emeli a juttatást. Ugyancsak reformellenes lépésnek tekinthető, hogy miközben elvi szinten mindenki egyetért a foglalkoztatottság növelésének a fontosságával, az előre hozott nyugdíjazást büntető passzusokat leszavazták az Országgyűlésben. Részben a tervezet előkészítetlenségét bizonyítja az a törvénymódosítási özön, amelyet a szocialisták az egészségbiztosítási reformhoz nyújtottak be, az azonban ismét csak árulkodó tény, hogy egy képviselői indítvány már a Gyurcsány-kormány egyik szent tehenének tartott vizitdíjat és kórházi napidíjat is eltörölné.

A miniszterelnök eközben látványosan visszahúzódott a belföldi közszerepléstől, a parlamenti vitában pedig jó ideje nem vesz részt. Nem úgy legfőbb pártbéli ellenlábasa, Szili Katalin, aki mostanában minden alkalmat megragad különutasságának hangsúlyozására (bár hogy ez pontosan mit takar, azt jótékony homály fedi). A folyamat vége ma még nem látható. Az antireformerek előretörése vélhetően tovább gyengítené a már így is lendületét vesztett kormányzást, így nem sokat tudna javítani az MSZP népszerűségén. A konvergenciaprogramnak viszont ebben az esetben jó eséllyel búcsút mondhatnánk.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője