Brüsszel fékezi a bővítést

Az Európai Bizottság szokásos őszi jelentése szokatlanul kritikus hangon szól a nyugat-balkáni államok nagy részéről, amelyek valamilyen formában bekerültek az EU-bővítési folyamat lehetséges látókörébe. Emlékezetes, hogy a 2003. évi szaloniki uniós csúcs lényegében tagságot helyezett kilátásba a régió országai számára, feltéve, hogy teljesítik a tagjelölti státus elnyeréséhez szükséges kritériumokat. Olli Rehn bővítésért felelős biztos ismert hasonlata szerint a majdani EU-csatlakozás perspektívája „az a ragasztó, amely a térséget összetartja”. Brüsszel kezdettől fogva nem csupán az egyes országokon belüli helyzet normalizálására – az intézményrendszer és a szabályozás EU-konformmá tételére, a gazdaság piaci alapú versenyképességének a megteremtésére –, hanem a régió államai közötti kereskedelmi-gazdasági együttműködés előmozdítására is törekedett.

A korábbi évek „országjelentései” – ezekhez legutóbb a bizottság hosszabb távra tekintő bővítési stratégiája is társult – mindig ezen elvárások fényében biztatták az érintett államokat a nagyobb ütemű felzárkózásra. A bizottság nem fukarkodott a dicséretekkel, ha valahol kedvező fejleményt érzékelt. Mindeközben az egymást követő EU-csúcsok sohasem kérdőjelezték meg a szaloniki vállalást (esetleg némely apró elemében egyes olvasatok szerint helyenként még erősítettek is rajta). Gyökeres fordulatot e téren a mostani papír sem hoz. De az már legalábbis sokat mond, hogy a jelentés kiemeli a balkáni országokban folyó reformok lassúságát, amelynek fényében a taggá válás csupán „közép- vagy hosszú távon” képzelhető el. (Az is üzenetértékű, hogy a mostani értékelés sem adott zöld jelzést Macedóniának a csatlakozási tárgyalások megkezdéséhez.)

Brüsszel minden ország esetében kifogásolja az államszervezetek, az intézményrendszer gyengeségét. Bírálja az igazságügyi reformok megvalósításában mutatkozó jelentős elmaradást, az igen elterjedt korrupciót. Ráadásul mindez szerinte egyre több helyen aggasztó mértékben kiegészül a szélsőségek, a nacionalista indulatok térnyerésével is.

Ami már tehát nem csupán az érintett országokban uralkodó állapotokról állít ki bizonyítványt. Közvetve valahol megkérdőjelezi a „bővítés mint ragasztó” és mint modernizálásra késztető csodaszer mindenhatóságát is. Lehet persze azon vitatkozni, vajon a kívánt hatás talán azért maradt el, mert az utóbbi években uniós oldalon kevesebb szó esik a tényleges csatlakozási esélyekről. Magyarán kevesebb lett a méz a madzagon. Mindenesetre a Nyugat-Balkán hosszabb távú, mélyreható konszolidálásához, a tényleges európai normák és értékek meggyökeresedéséhez valószínűleg önmagában kevés a bővítés perspektívája. A térségre vonatkozó uniós átfogó stratégia még rugalmasabbá, ütőképesebbé tételére is szükség lesz ahhoz, hogy a láthatóan visszafordulásra hajlamos kedvező folyamatok tényleg megkössenek.

Addig is: csaléteknek megmarad Horvátország. Mert bár éppen az igazságszolgáltatás reformját, valamint a kisebbségvédelmet illetően Zágráb esetében is akadnak felhánytorgatott hiányosságok, összességében a brüsszeli taktika láthatóan az volt, hogy legalább a térségben „kiemelkedő fejlődést” mutató Horvátország példája legyen a mágnes, ha már a régió egésze számára nem tudnak azonnali felzárkózással kecsegtető jövőképet nyújtani.

Mindez valahol annak a beismerése, hogy a további, átfogó bővítés jelenleg egyszerűen nélkülözi a szükséges európai uniós támogatottságot, s ezt csak aláhúzza a másik oldalról, hogy a potenciális jelöltek sem állnak még készen. Aztán, hogy a maradék ragasztó mire lesz így elég, azt majd megmondják a következő hónapok.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője