Fékezheti-e bármi az amerikai dollár esését?
Az indításakor az euró 1,16 dollárt ért, emögött akkor az amerikai valuta mintegy 10 százalékos alulértékeltsége húzódott meg a vásárlóerő-paritás szerinti szinthez képest. Utána a dollár egy ideig erősödött, de a 2002 óta többnyire folyamatosan gyengült.
A dollár tartós esésével szemben a politikusok bénultságot mutatnak. Tétlenségüknek számos oka van, de nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy a háttérben az árfolyamokról folyó akadémiai vita meddősége is meghúzódik. Egyszerűen fogalmazva: a közgazdászok azt hiszik, semmit sem kell tenni, vagy semmit sem lehet tenni. Az úgynevezett „racionális várakozásokról” szóló modellek azt prognosztizálják, hogy az árfolyamok hosszabb távon nem térnek el a paritásos szinttől. E tanok képviselői hisznek abban, hogy megtalálták a valutakereskedők gondolkodásának modellezését, ezért nem látják szükségét a beavatkozásnak, mert – átmeneti kilengések után – a piacok végül helyesen állítják be a valuta értékét.
A magatartást vizsgáló közgazdászok ezzel szemben elismerik, a valuták értékelése hoszszabb időn keresztül is eltérhet a paritásos szinttől. Ők azonban ezt a piaci lélektannal és az irracionális kereskedelemmel magyarázzák, nem pedig azzal, hogy a szereplők kísérletet tesznek az alapvető piaci irányzatok értelmezésére. E felfogás szerint az intervenció nemcsak egyszerűen szükségtelen, hanem hatástalan is, mert a napi 2000 milliárd dolláros forgalom és az óriási kilengések miatt a jegybankok tehetetlenek a kereskedők irracionális túlzásaival szemben.
A racionális várakozásokon, illetve a magatartás-tudományon alapuló modellek egyaránt hibásak, mert a várható emberi viselkedésre szeretnének pontos jóslatokat készíteni. Azt azonban mindkét irányzat képviselői szem elől tévesztik, hogy a racionalitás egyaránt függ a történelem és a társadalom folyamatainak tökéletlen megértésétől és a motivációk sokrétűségétől. Amint a „tökéletlen tudást” helyezzük a gazdasági elemzés középpontjába, nyomban nyilvánvalóvá válik korlátozott képességünk a következmények előrejelzésére. Ha a valutapiacokról van szó, akkor a paritásszint csak egyike azon tényezőknek, amelyeket a kereskedők figyelembe vesznek. Ha pedig együtt kell élniük a tökéletlen tudással, akkor nem lehet irracionálisnak tekinteni őket, ha egyéb makrogazdasági, fundamentális tényezőre is tekintettel vannak, s ezzel az átváltási rátát eltérítik a paritásos szinttől.
Az euró dollárral szembeni erősödése során figyelembe vették Amerika folyó fizetési mérlegének hiányát, az euróövezet erős gazdaságát és az emelkedő európai kamatszintet. A kérdés tehát itt az: mi az irracionális abban, ha a valutakereskedők ilyen fundamentális irányzatokra is tekintettel vannak? A paritásszinttől való eltérések nem tartanak örökké. Az alapvető irányzatokra figyelve el lehet téríteni a paritástól az árfolyamot, ezzel együtt azonban növekednek a korrekcióhoz és a tőkevesztéshez fűződő félelmek, ez pedig mérsékli a long pozíciók iránti igényt.
A valutakereskedelemben fenntartott nyílt pozíciók kockázatossága miatt a jegybankok szert tesznek bizonyos mozgástérre a kilengések korlátozásában. A piaci szereplők nem számolnak rövid távon a paritásos szint helyreállásával. Ha azonban a jegybankok időről időre hangot adnának a kilengések miatti aggályaiknak – amint azt teszik most az inflációs veszélyekkel kapcsolatban –, akkor fokozhatnák a kereskedők félelmeit a nyílt long pozíciók fenntartásának kockázatával szemben, s ezzel az időszakos eltérések nagyságát is korlátozni lehet.
Az adott cél eléréséhez a központi bankoknak havonta közölniük kellene a paritásos szintre vonatkozó becsléseiket, részletes magyarázatok kíséretében. Egyúttal jelezniük kellene készségüket váratlan időpontban végrehajtandó intervenciókra. Az eljárás különösképpen hatásos lehetne, ha köztudottá válna, hogy egyszerre több központi bank – például a Fed és az EKB – kész az együttes fellépésre is. Mindez nem jelenti lebegési iránysávok meghatározását, mert a piacok terjedelme miatt ezeket úgysem lehetne megtartani.
Az elképzelésnek vannak közös jellemzői az inflációs célkitűzés rendszerével. A jegybankok mindkét esetben befolyásolni szeretnék a makrogazdasági folyamatokat, részint közvetlenül, részint a piaci résztvevők várakozásainak megváltoztatásával. A kettő közül a közvetlen és hivatalos intervenció ugyan azonnal képes hatni, a kilengések korlátozását célzó politika azonban ezt a hatást tartóssá teheti.
A fenti javaslat a kilengések korlátozására, nem pedig a megszüntetésére irányul – ennyiben elismeri, hogy az ingadozásokra szükség van az eszközök helyes értékelésének beállításában. Ha azonban a kilengések szélsőségesek és időben elnyújtva jelentkeznek, akkor árthatnak a versenyképességnek, és zavarokat okozhatnak az erőforrások allokálásában. További hatásként protekcionista törekvések jelentkezhetnek, amelyek csökkentik a nemzetközi kereskedelemből származó nyereséget. A monetáris és az árfolyam-politika ennek fényében esélyesebb a sikerre, ha elismerjük a piaci műveletek alapjául szolgáló tudás korlátozottságát.
Roman Frydman és Michael D. Goldberg A Tökéletlen tudás a közgazdaságtanban című könyv szerzői
