Fékezheti-e bármi az amerikai dollár esését?
Az indításakor az euró 1,16 dollárt ért, emögött akkor az amerikai valuta mintegy 10 százalékos alulértékeltsége húzódott meg a vásárlóerő-paritás szerinti szinthez képest. Utána a dollár egy ideig erősödött, de a 2002 óta többnyire folyamatosan gyengült.
A dollár tartós esésével szemben a politikusok bénultságot mutatnak. Tétlenségüknek számos oka van, de nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy a háttérben az árfolyamokról folyó akadémiai vita meddősége is meghúzódik. Egyszerűen fogalmazva: a közgazdászok azt hiszik, semmit sem kell tenni, vagy semmit sem lehet tenni. Az úgynevezett „racionális várakozásokról” szóló modellek azt prognosztizálják, hogy az árfolyamok hosszabb távon nem térnek el a paritásos szinttől. E tanok képviselői hisznek abban, hogy megtalálták a valutakereskedők gondolkodásának modellezését, ezért nem látják szükségét a beavatkozásnak, mert – átmeneti kilengések után – a piacok végül helyesen állítják be a valuta értékét.
A magatartást vizsgáló közgazdászok ezzel szemben elismerik, a valuták értékelése hoszszabb időn keresztül is eltérhet a paritásos szinttől. Ők azonban ezt a piaci lélektannal és az irracionális kereskedelemmel magyarázzák, nem pedig azzal, hogy a szereplők kísérletet tesznek az alapvető piaci irányzatok értelmezésére. E felfogás szerint az intervenció nemcsak egyszerűen szükségtelen, hanem hatástalan is, mert a napi 2000 milliárd dolláros forgalom és az óriási kilengések miatt a jegybankok tehetetlenek a kereskedők irracionális túlzásaival szemben.
A racionális várakozásokon, illetve a magatartás-tudományon alapuló modellek egyaránt hibásak, mert a várható emberi viselkedésre szeretnének pontos jóslatokat készíteni. Azt azonban mindkét irányzat képviselői szem elől tévesztik, hogy a racionalitás egyaránt függ a történelem és a társadalom folyamatainak tökéletlen megértésétől és a motivációk sokrétűségétől. Amint a „tökéletlen tudást” helyezzük a gazdasági elemzés középpontjába, nyomban nyilvánvalóvá válik korlátozott képességünk a következmények előrejelzésére. Ha a valutapiacokról van szó, akkor a paritásszint csak egyike azon tényezőknek, amelyeket a kereskedők figyelembe vesznek. Ha pedig együtt kell élniük a tökéletlen tudással, akkor nem lehet irracionálisnak tekinteni őket, ha egyéb makrogazdasági, fundamentális tényezőre is tekintettel vannak, s ezzel az átváltási rátát eltérítik a paritásos szinttől.
Az euró dollárral szembeni erősödése során figyelembe vették Amerika folyó fizetési mérlegének hiányát, az euróövezet erős gazdaságát és az emelkedő európai kamatszintet. A kérdés tehát itt az: mi az irracionális abban, ha a valutakereskedők ilyen fundamentális irányzatokra is tekintettel vannak? A paritásszinttől való eltérések nem tartanak örökké. Az alapvető irányzatokra figyelve el lehet téríteni a paritástól az árfolyamot, ezzel együtt azonban növekednek a korrekcióhoz és a tőkevesztéshez fűződő félelmek, ez pedig mérsékli a long pozíciók iránti igényt.
A valutakereskedelemben fenntartott nyílt pozíciók kockázatossága miatt a jegybankok szert tesznek bizonyos mozgástérre a kilengések korlátozásában. A piaci szereplők nem számolnak rövid távon a paritásos szint helyreállásával. Ha azonban a jegybankok időről időre hangot adnának a kilengések miatti aggályaiknak – amint azt teszik most az inflációs veszélyekkel kapcsolatban –, akkor fokozhatnák a kereskedők félelmeit a nyílt long pozíciók fenntartásának kockázatával szemben, s ezzel az időszakos eltérések nagyságát is korlátozni lehet.
Az adott cél eléréséhez a központi bankoknak havonta közölniük kellene a paritásos szintre vonatkozó becsléseiket, részletes magyarázatok kíséretében. Egyúttal jelezniük kellene készségüket váratlan időpontban végrehajtandó intervenciókra. Az eljárás különösképpen hatásos lehetne, ha köztudottá válna, hogy egyszerre több központi bank – például a Fed és az EKB – kész az együttes fellépésre is. Mindez nem jelenti lebegési iránysávok meghatározását, mert a piacok terjedelme miatt ezeket úgysem lehetne megtartani.
Az elképzelésnek vannak közös jellemzői az inflációs célkitűzés rendszerével. A jegybankok mindkét esetben befolyásolni szeretnék a makrogazdasági folyamatokat, részint közvetlenül, részint a piaci résztvevők várakozásainak megváltoztatásával. A kettő közül a közvetlen és hivatalos intervenció ugyan azonnal képes hatni, a kilengések korlátozását célzó politika azonban ezt a hatást tartóssá teheti.
A fenti javaslat a kilengések korlátozására, nem pedig a megszüntetésére irányul – ennyiben elismeri, hogy az ingadozásokra szükség van az eszközök helyes értékelésének beállításában. Ha azonban a kilengések szélsőségesek és időben elnyújtva jelentkeznek, akkor árthatnak a versenyképességnek, és zavarokat okozhatnak az erőforrások allokálásában. További hatásként protekcionista törekvések jelentkezhetnek, amelyek csökkentik a nemzetközi kereskedelemből származó nyereséget. A monetáris és az árfolyam-politika ennek fényében esélyesebb a sikerre, ha elismerjük a piaci műveletek alapjául szolgáló tudás korlátozottságát.
Roman Frydman és Michael D. Goldberg A Tökéletlen tudás a közgazdaságtanban című könyv szerzői
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.