Hitelválság: megúsztuk?

Lassan közhelyszerű megállapításnak számít, hogy a magyar bankrendszer minden jel szerint kimarad az amerikai jelzálogpiaci fejlemények okozta válságból: egyrészt a hazai szereplőknek az ottani kitettsége gyakorlatilag a nullával egyenlő, másrészt az anyavállalatok eddigi, e témában tett nyilatkozatai is megnyugtatónak tekinthetők. A forintárfolyam szintén nem sínylette meg komoly mértékben az eddigi fejleményeket, és a hozamszint emelkedése sem nevezhető jelentősnek.

Ennek ellenére korántsem állítanám, hogy a kívülálló nyugalmával szemlélhetnénk a nyugati bankok kiábrándító gyorsjelentéseit vagy a hirtelenjében megüresedő vezérigazgatói székeket. A válságban derekasan érintett hitelintézetek ugyanis a jelek szerint ugyanazon az úton jártak korábban, mint most kelet-európai társaik, csakhogy ők már a folyamat végén tartanak. (Azt persze – látva a sorban előbukó csontvázakat – nehéz megítélni, hogy mit érthetünk majd pontosan a folyamat vége alatt…)

Persze a magyarországi hitelintézeti piaccal kapcsolatban – az egyre kiélezettebb harc ellenére is – korai még kongatni a vészharangot: a bankrendszer tőkehelyzete stabil; a jövedelmezősége kissé romlik ugyan, de jó, és a piaci szereplők évről évre javuló hatékonysági mutatókat produkálnak.

A rendszer stabilitása mellett viszont a magyarországi bankoknak is egyre látványosabban kell küzdeniük a piaci pozíciókért, és ez bizonyos aggasztó jeleket generál. Az árverseny növekszik, a hitelek marzsai, lassan bár, de mérséklődnek, a fogyasztókat szinte csak banki reklámok veszik körül, és a szereplők költségeket nem kímélve – és a megtérülési mutatókat látszólag figyelmen kívül hagyva – igyekeznek bővíteni értékesítési hálózatukat. (Az egymillió főre jutó fiókszám alapján hamarosan utolérjük Nyugat-Európát, és még koránt sincs vége a fejlesztéseknek.)

A hitelezési standardoknál emellett – csakúgy, mint évekkel ezelőtt Amerikában – látványos lazulás zajlott: ma már elég egy minimálbérről szóló igazolás és néhány hónapos számlamúlt a hitelkérelemhez, a lényeg, hogy a vállalt törlesztőrészlet lehetőleg ne haladja meg az adós havi jövedelmét. A jelzáloghiteleknél az elvárt loan to value érték – a hitel és a fedezet aránya – meredeken csökken: míg a klasszikus, a támogatott lakáskölcsönök által fémjelzett időkben az adós a felajánlott ingatlan menekülési értékének a 60 százalékáig mehetett el, most akár a forgalmi érték 90-100 százalékát is kérheti a banktól.

A magyar háztartások devizakitettsége ráadásul meredeken nő: a lakossági hitelek nagyjából felét svájci frankban tartják nyilván, de mára idetaláltak a még alacsonyabb kamat mellett kínált, jenalapú konstrukciók is.

Ezek a jelenségek persze természetes velejárói a telítődő piacnak és az erősödő versenynek, és nem érték el azt a mértéket, amely hirtelen tömeges bedőléshez vezethetne. A felerősödésük, kezelhetőségük viszont – bármennyire is meglepőnek tűnik – nem elsősorban a helyi szereplőkön múlik, hanem azon, hogy mennyire mohók a külföldi tulajdonosok. Addig ugyanis, amíg a nagy nyugat-európai anyabank az alacsony hitel/GDP arányt lobogtatva folyamatosan 20-25 százalékos növekedést vár el magyar leányától, nem lehet arra számítani, hogy a verseny ésszerűbb keretek közé terelődik. Márpedig a külföldi tulajdonos a saját szempontjából joggal várja az eredményt: a hazai bankok csak az utóbbi néhány évben kezdtek értékelhető nyereséget termelni, az itteni működésük első évtizedében gyakorlatilag csak nyelték a pénzt.

Ennek ellenére nem gondolom, hogy a magyarországi bankpiac nincs tisztában a saját korlátaival: a szereplők a jelek szerint nagyon is jól látják a kockázatokat. Az egyetlen kérdés csak az, hogy a jövőben mennyire hajlandók figyelembe venni őket.

A szerző a Világgazdaság munkatársa