Inflációs várakozások

Amikor a tavalyi év végén a kutatók és az elemzők 2007-es előrejelzéseiket készítették, gyakorlatilag konszenzus volt abban, hogy alacsony növekedésre és magas szintről induló, de fokozatosan, az őszi hónapoktól kezdve pedig látványosan mérséklődő inflációra lehet számítani. Ehhez képest ma úgy tűnik: a növekedés a visszafogott várakozásoknál is alacsonyabb lesz (közelebb a másfél százalékhoz, mint a kettőhöz), miközben a fogyasztói árindex éves átlagban is közel 8 százalék lesz, és az év végén nagy valószínűséggel meghaladja a 2006. decemberi 6,5 százalékos szintet.

A nemzetközi összevetés igencsak elszomorító képet fest a magyar makrogazdaságról: a többi visegrádi országban ugyanis 6–9 százalék közötti gazdasági növekedés és 3 százalék alatti infláció lesz az idei év átlagában. Abban, hogy a fiskális kiigazítás keresletkorlátozó mechanizmusai szinte akadálytalanul érvényre jutottak, miközben a növekedést ösztönző hatások jórészt elmaradtak, számos egyéb tényező mellett nyilvánvalóan komoly szerepe van annak, hogy – ellentétben például a németországi stabilizációval – nálunk nem a fogyasztási adó kulcsa, hanem a munkát terhelő adóék emelkedett. Azt hihetnénk ugyanakkor, hogy ez a választás kedvezőbb az infláció szempontjából, hiszen közvetlen hatásában evidensen kisebb emelkedést okoz a fogyasztói árakban.

Ha viszont a hosszabb távú hatásokat tartjuk szem előtt, akkor a fogyasztási és a jövedéki adók növelésével szemben az infláció alakulása szempontjából is a munkát terhelő adóék emelése a kedvezőtlenebb választás. Ilyenkor látványosan elválik egymástól a bruttó és a nettó bérek emelkedése, ami tartósan megemelheti a (nominális) bérvárakozásokat, nem mellesleg aláásva a társadalmi partnerek (munkaadók, munkavállalók és a kormányzat) közötti bizalmat. Ez esetben jelentősen csökken az átfogó társadalmi-gazdasági megállapodások esélye, ezek pedig jelentősen mérsékelhetik a kiigazítások társadalmi költségét. Mindezt plasztikusan mutatják a 2007-es hazai béralakulási és inflációs folyamatok: januártól szeptemberig a bruttó bérek 8,2 százalékkal, a béreit az államtól függetlenül alakító versenyszektorban pedig 10,1 százalékkal nőttek. A nettó béremelkedés ugyanakkor mindössze 2,2 százalék (a versenyszektorban is csupán 3,5 százalék) volt, ez az első kilenc hónap átlagosan 8,3 százalékos inflációja mellett a reálkeresetek 5,6, a versenyszektorban 4,4 százalékos csökkenésének felel meg. Tipikusan olyan helyzet jött tehát létre, amikor költségoldalról a versenyszektor béralkalmazkodása lassúnak tűnik (így megnehezíti például a monetáris tanács kamatcsökkentési döntését), miközben a munkavállalók szerény nettó béremelkedése a vártnál magasabb infláció mellett számottevő reálbércsökkenést jelent. A következmény egyértelmű: a gazdasági szereplők jövőre vonatkozó inflációs várakozásai is megemelkedtek.

A vártnál magasabb idei inflációban természetesen jelentős szerepe van a nemzetközi hatásoknak, így az élelmiszerárak gyorsuló emelkedésének. Az viszont, hogy a kiigazítás időszakában az alkohol és a cigaretta áremelkedése több mint egy százalékponttal elmarad az átlagos inflációtól, már gazdaságpolitikai választás eredménye, és igencsak nehezen indokolható bármiféle költségvetési, illetve társadalmi igazságossági szemponttal. Úgy tűnik, 2007 a dezinfláció szempontjából elveszett év. A tapasztalatok levonása – inkább áfa- és jövedékiadó-emelés a munkát terhelő adóék csökkentése mellett – ugyanakkor segíthet abban, hogy a jövő évi inflációt sikerüljön 5 százalék alá szorítani. A pozitív visszaigazolás a háromoldalú társadalmi megállapodásokat is megkönnyíti, és akkor minden bizonnyal kevesebb sztrájkfenyegetéssel kell majd szembenéznünk.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója