Kína lesz a bizonytalanság forrása a jövőben

Megindult az Egyesült Államok kereskedelmi és fizetésimérleg-hiányának apadása, mind az amerikai, mind a globális GDP-hez viszonyítva. Hasonlóképpen kezdetét vette az ázsiai folyómérleg-többletek zsugorodása, ami ráadásul lendületet vehet, ha a lakásépítési boom elmúltával a növekedés érezhetően lassul az Egyesült Államokban.

Jelenleg leginkább Európa érzi a változás kínjait, miután az euró egyre inkább felértékelődött a dollárhoz képest. Idővel Latin-Amerika és Ázsia is érezni fogja a növekvő feszültségeket, amikor véget ér az USA-nak mint globális végső importőrnek az évtizedeken keresztül betöltött szerepe. Mindaddig, amíg a világkereskedelemben és a tőkeforgalomban felhalmozott egyensúlyhiányok leépítése lassan és fokozatosan megy végbe, addig bármely globális gazdasági megpróbáltatásnak elvileg szerény mértékűnek kellene maradnia. A várható többletterheket természetesen nem érzik majd mérsékeltnek azok az exportőrök és dolgozóik, akik amerikai kivitelre termelnek, és elveszítik piacaikat, de hasonlóképpen járnak azok az amerikaiak, akik majd nem tudnak hozzáférni a külföldiek által kínált, olcsó tőkéhez. A következő években várható átfogó politikai, gazdasági problémák azonban sokkal komolyabbak és fenyegetőbbek lesznek, mint önmagában a felhalmozott egyensúlyhiányok leépítése.

Az Egyesült Államok gazdasága enyhe recesszióba kerülhet, ennek valószínűségét 50-50 százalékra teszik. Egy amerikai recesszió átgyűrűzhet a világ egyéb térségeire, sőt globálissá is válhat. Emellett az is valószínűsíthető, hogy a következő öt év során a világgazdaság növekedése nem lesz olyan gyors, mint az utóbbi öt év során. Egy elmélyülő recesszió valószínűsége azonban szerénynek tekinthető: ha lesz is visszaesés, annak mértéke csekély lesz. Egy olyan, konjunkturális kemény földet érés valószínűsége pedig minden elmúló nappal csökken, amelynek hatására a globális befektetők egy reggel arra ébrednének, hogy tovább nem lehet tartani az amerikai folyó fizetési mérleg hiányát, tömegesen adnák el a dollárt, és ettől összeomlana a globális gazdaság.

Van azonban két forgatókönyv – mindkettő Kínára vonatkozik –, amelyek szerint a felhalmozott globális egyensúlyhiányok felszámolása inkább csak regionális, semmint világméretű depresszióhoz vezetne. Az egyik szerint Kína folytatná az eddigi gyakorlatot, és Sanghajban, Kantonban, illetve másutt nem a belföldi kereslet élénkítésével tartanák magas szinten a foglalkoztatást, hanem a kivitel további erőltetésével, mégpedig a valutát a dollárhoz képest stabilan, ennek folytán pedig az euróhoz képest leértékelt árfolyamon tartva.

A kínai államtanács által jóváhagyott szinten tartott dollár/renminbi árfolyam erőltetése a likviditási szint szédületes emelkedését váltotta ki az ottani gazdaságban. Ennek következményei ma világosan megmutatkoznak az ingatlan- és részvénypiaci inflációban, amely ez idő tájt még nem vált általános és vágtató fogyasztóiár-inflációvá – legalábbis egyelőre nem. Ha azonban elmulasztják a renminbi felértékelődésének gyorsítását, akkor a világ szemtanújává válhat annak, hogy miként robban ki ott egy erős fogyasztóiár-infláció a következő két-három évben. Ha ez bekövetkezne, akkor a pekingi kormány előtt két választás állna: vagy stagfláció, vagy olyan elszabaduló infláció, mint amilyent például a második világháború utáni Latin-Amerikában éltek át. Ennek a forgatókönyvnek a következményei azonban nagyrészt Ázsiára korlátozódnának.

A második forgatókönyv jóval veszélyesebb lenne a világ egésze számára. E szerint Kína továbbra is valutájának alulértékeltségével próbálná meg fenntartani a foglalkoztatottság magas szintjét, de a kormány valamilyen eszközökkel meg tudná fékezni a belső inflációt. Ebben az esetben megállna az Ázsiával szembeni amerikai kereskedelmi hiány csökkenése, sőt az ismét emelkedésnek indulna, csakúgy, mint Európa esetében, Latin-Amerika pedig ki lenne árazva az exportpiacokról. Ebben az esetben a világ öt-hat év múlva ismét ugyanazzal a veszéllyel kerülne szembe, mint két évvel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy már nemcsak a dollárnak, hanem egyidejűleg az eurónak az ázsiai valutákkal szembeni összeomlása is fenyegetne.

Korábban az adott helyzetre azt mondtam volna, hogy a nemzetközi gazdasági rendetlenséget Amerika okozza. Ez azonban elmúlt, miután hanyatlásnak indult a dollár, és visszaszorul az a jobbos populista kurzus, amely a gazdagok javát célzó újraelosztást, a soha véget nem érő adócsökkentéseket és deficiteket kereste. Ma a nemzetközi gazdasági rendetlenség fő forrására olyan címét lehetne ragasztani, hogy „Made in China”, mégpedig azoknak köszönhetően, akik továbbra is bíznak a renminbi gyorsabb felértékelődésének elkerülhetőségében. Ezeknek a kormányköröknek az ereje nem ismeretes, sem az, vajon tisztán látják-e, hogy az amerikai folyó fizetésimérleg-hiány és a dollár hanyatlása minden más viszonylatban enyhíti a kiigazítás szükségességét, de Kína esetében nem.

Richard Nixon hajdani pénzügyminisztere, John Connally egy ízben azt találta mondani európai vezetőknek, hogy a dollár ugyan Amerika valutája, de annak árfolyamzavara Európa problémája. Ma a dollár – és esetleg az euró – értékelésének eltolódása a renminbivel és más ottani valutákkal szemben egyre inkább Ázsia problémájává válik.

A szerző a Berkeley Egyetem professzora, a Clinton-kormány pénzügyminiszter-helyettese volt