Kommunikációs zavar

Az érvelés főként azért tanulságos, mert tipikus példáját adja annak, amikor egy végeredményben helytálló végkövetkeztetést akarnak úgy eladni a közvéleménynek, hogy éppen az ellenkező hatást érik el vele. Azok, akik a fenti állásponton vannak, nem vesznek például tudomást arról, hogy a többség sok uniós országban igenis kívánatosnak tartaná a referendumot.

Való igaz, hogy az elmúlt másfél évtized bebizonyította: több száz oldalas, bonyolult jogi szövegből álló nemzetközi szerződést népszavazásra bocsátani tényleg nem a legjobb döntési forma. És nem azért, mert visszatérően akadtak példák, hogy valahol (az íreknél, a dánoknál, a hollandoknál, a franciáknál) valamelyiket leszavazták. Hanem azért, mert e negatív példák egy sor anomáliára is rávilágítottak.

Az emberek például a legritkább esetben voksoltak a kérdésre feltett konkrét szerződés tényleges tartalmáról. Felmérések utóbb bebizonyították: a referendumon megjelentek nagy többsége jóformán egyáltalán nem ismerte az eldöntendő dokumentum lényegi pontjait. A voksolást jobbára belpolitikai megfontolások motiválták, és a szavazók szinte majdnem mindig az adott nemzeti kormányról – esetleg az egész politikai elitről – akartak általa véleményt nyilvánítani. Az eredeti szándék szempontjából még az volt a jobbik eset – igaz, legfeljebb egy kisebbség esetében –, amikor a szavazó a szerint voksolt, vajon szimpatizál-e az Európai Unióval és az EU-tagsággal, avagy nem.

Mindez azonban – sokak véleményével szembe menve – önmagában még nem feltétlenül indokolná a népszavazás megtagadását. Feltéve, hogy a helyi politikai elit veszi magának a fáradságot, és politikai frázisok pufogtatása helyett – mert az emberek igenis megérzik, ha (akár jó ügy érdekében) manipulálják őket, s mint a gyerekek, juszt is az ellenkezőjére hajlanak majd – érdemben kifejti a közvéleménynek, miért fontos és előnyös egy adott szerződés tartalma. (Ez az, amit az írek és a dánok is megtettek a második népszavazásukon, és nem is maradt el a jó eredmény.)

Súlyosabb érv a népszavazás megtartása ellen, hogy a referendum a jelenlegi helyzetben nem demokratikus aktus, holott támogatói éppen a demokráciára hivatkozva szorgalmazzák annak kiírását (úgymond „nem lehet a nép feje fölött” ilyen fontos dolgokról dönteni). Mert miről is van szó? A jelenleg érvényes szabályok szerint az effajta uniós szerződések kizárólag akkor lépnek hatályba, ha valamennyi országban ratifikálják azokat. Közismert, hogy egy-egy referendumon az EU-országok többségében 50 százalék körüli a részvétel (többnyire inkább kisebb, olykor nagyobb – de a kétharmadot szinte soha nem éri el). Például a négymilliós Írországban elsőre kevesebb mint kétmillióan voksoltak a nizzai szerződés ellen. A többi tagország – 340 millió lakossal – igent mondott az új szerződésre, de a mintegy másfél milliós ellenszavazat miatt ők sem léptethették életbe. Azt már nem is említjük, hogy ma már mondjuk az is elegendő lenne, ha Máltán 200 ezernyi egyet nem értő voksot adnának le – közel félmilliárd ember véleményével szemben.

Ez aligha demokrácia. Ha mindenáron népszavazást szorgalmaz valaki uniós szinten, akkor ahhoz egyfelől biztosítsa a politikai elit tényleges, aktív, érdemi közreműködését, másfelől keressen jobb szabályokat a jelenlegi képlethez képest. Addig is, ha egyetlen mód van rá, nem célszerű a közvéleménynek azt az üzenetet küldeni: de jó, hogy nem szavazhattok! Inkább azt kellene hangsúlyozni, hogy a képviseleti demokrácia nem véletlenül mindenütt a polgári demokráciák alapja. Itt az alkalom hatékonyan élni vele.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője