Miliband EU-értelmezése

A brit külügyminiszter egyik meghökkentő gondolata az volt, hogy az EU kibővítését nemcsak Törökország felé tartotta kívánatosnak, de az unió egységes piacát Ukrajnára, Oroszországra, a Közel-Keletre és Észak-Afrikára is kiterjesztené, mivel úgymond ez szolgálja a legjobban a jelenlegi tagok érdekeit. Miként a bruges-i Európai Főiskolán tartott beszéd hallgatóságában sok diplomata megjegyezte, hasonló gondolatot ugyanezen falak között már Margaret Thatcher is kifejtett 1988-ban, úgy vélvén, hogy az egyetlen helyes út Európa számára a „szélesítés”, nem pedig a „mélyülés”.

E sorok írója történetesen néhány nappal korábban megpróbált tájékozódni a fontosabb európai bírósági ügyeknél tapasztalható tendenciákról, amelyekből egyebek között kitűnt, hogy pereknél a brit kormány – érveléseknél a brit bírák – álláspontja többnyire megkérdőjelezi a közösségi (jogszabályi) illetékességet. (London egy sor pert indított azzal a céllal, hogy valamely jogszabály-értelmezés kapcsán támadja a közösségi jelleg fenntarthatóságát.) Ha hozzávesszük, hogy a mostani reformszerződés kitárgyalásában a legtöbb akadályt a lengyelek mellett igazából a brit ellenvetések jelentették, amelyek több esetben is a közösségi kompetenciát akarták elvitatni – majd, amikor ez nem ment, tartós brit kimaradás lehetőségétől tették függővé az egyetértést –, akkor jól látható, hogy a „mélyítéstől” való idegenkedés mondhatni töretlen a szigetországban.

Ez még nem lenne baj, végül is tagországi magánügy, hogy ki mennyi integrációt tart magára nézve elfogadhatónak (más kérdés, hogy ha túl keveset, akkor egy ponton túl felmerülhet a tagság értelme is, de London esetében erről ma még nincs szó). A gond akkor kezdődik, amikor olyan közös politikát igyekeznek a többiekkel elfogadtatni, amelyik az adott helyzetben az elért integrációs vívmányokat is rombolhatja. Sokan ilyennek vélik már az eddigi – szintén jelentős részben a kül- és biztonságpolitikai megfontolásokból kilátásba helyezett – bővítési ígéreteket is Nyugat-Balkán és főként Törökország felé. Hát még ha ezeket a potenciális határokat arrébb tolnák!... Ahogy egy brüsszeli, vezető beosztású diplomata nem kevés iróniával fogalmazott: ha a bővítést stratégiai szövetségépítésére és külső konszolidációra akarják használni, akkor ilyen alapon az EU első számú stratégiai érdeke Kína, India meg Brazília felvétele volna…

Annak eldöntésére, hogy mindezek mögött London részéről csupán a hagyományos szuverenitásféltés, illetve geostratégiai megfontolás áll-e, vagy jelen van a sokak által vélelmezett hígítási törekvés, karöltve az évszázados „oszd meg és uralkodj” diplomáciai hagyományával, jelen írás nyilván nem vállalkozhat. De ha Miliband beszéde mellé odarakjuk, hogy néhány nappal korábban Gordon Brown miniszterelnök ismételten az Egyesült Államokat nevezte meg Nagy-Britannia első számú szövetségeseként, nem pedig a látótávolságban lévő tagtársakat, akkor el lehet egyen s máson gondolkodni.

Mindezek fényében különösen érdekes a francia elnök azon törekvése, hogy a decemberi EU-csúcs állítson fel egy neves szakértőkből álló „bölcsek tanácsát”, amelytől az unió „természetes alapjainak”, jövőbeli fejlődésének a tisztázását várnák. Nicolas Sarkozy szerint a „bölcsek” a földrajzi tényezőkön túllépve kulturális, szociológiai, társadalomtudományi és egyéb szempontokat mérlegelve próbálnák meghatározni Európa fogalmát és „természetes alapjait”, közvetve rávilágítva arra is, hogy ki mindenki tartozhat ebbe és ki nem. Nem nehéz meglátni, hogy a részben a török tagság megtorpedózását is célzó francia kezdeményezés éppen a milibandi gondolattal megy szembe. Előrevetítve, hogy ha az EU-intézmények körüli vita egy időre talán valóban megszűnik, az unió jövőjéről szóló disputa még csak most lép újabb szakaszába.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője