Számítógépesíts, hogy versenyezhess másokkal

Hazám, Észtország 1991-ben lépett ki a Szovjetunió által reá kényszerített ötvenéves elmaradottságból. Magam akkor csüggedten számolgattam, hány évig fog tartani annak az infrastruktúrának a kiépítése, amelyre szükségük lenne a helyi üzleti közösségeknek, hogy nemzetközi viszonylatban is versenyezni tudjanak. Szerencsénkre a világ éppen az idő tájt lépett be az információs forradalomként jellemzett új korszakba, ezért Észtország nyomban hozzáfoghatott az informatikai technológiákon alapuló infrastruktúra kiépítéséhez, így rövidesen a versenytársaival azonos esélyekkel léphetett színre.

Az állami és a magánszektor beruházásai lehetővé tették Észtország számára, hogy a 90-es évek közepére az európai átlag feletti műszaki szintet érjen el az információs és kommunikációs technológiák területén. A szóban forgó szektor fejlesztésével a közigazgatásban és a bankszférában sikerült olyan technikai szintre jutni, amelyet Európában csak néhány helyen tudtak felülmúlni.

Mindezek következtében egy a fejlődésben hajdan erősen hátráltatott posztszovjet állam képes volt felülemelkedni látszólag leküzdhetetlen nehézségeken. Tartok azonban attól, hogy Észtország eredményeinek utánzását sokan nem látnák szívesen máshol Európában. A kormányzati munka hatékonyságának növelése, a papírmunka visszaszorítása, a korrupció csábításának elutasítása – ezt az innovatív számítógépesítés teszi lehetővé – jóval kisebb és rugalmasabb közületi szektorhoz vezetett.

Mindez a magánszektorra is érvényes. A 90-es évek vége óta a banki tranzakciók 98 százalékát internetalapon hajtják végre, emiatt jóval kevesebb banktisztviselőre és -fiókra van szükség. A folyamat részeként ugyan nagy számban kellett banktisztviselőket elbocsátani, az információs technológiák előtérbe állításával azonban Észtország jóval versenyképesebb lett. A gyorsan javuló termelékenység erősen táplálta a gazdasági növekedést, amely hosszabb időn keresztül is gyors maradt, és 2006-ban elérte a 11 százalékot.

Mindez azonban nem lesz fenntartható, hacsak Észtország nem kezdi el ontani a saját innovációit. Most, hogy az ország többé nem számíthat az olcsó munkaerőből eredő előnyökre, saját magának kell új technológiákat megteremtenie. Igaz, hogy az észtek találták ki a Skype internetes telefonrendszert, ezzel együtt azonban látni kell, hogy az ország összességében – mint az Európában máshol is tapasztalható – lemarad az innovációban és a „tiszta tudományok” művelésében.

Az innováció ehelyett nagyrészt és elsősorban az Egyesült Államokból ered, amelynek egyetemei és laboratóriumai oda tudják vonzani a legjobb elméket Európából, Indiából és Kínából. Az európaiak ezzel szemben szenvednek a bevándorlással szembeni ellenérzésüktől, továbbá attól, hogy a gyermekeik kerülik a matematikát, a tudományokat és a műszaki tárgyakat. Az EU tagországai emellett a szolgáltatások piacán kialakuló belső versenytől is elzárkóznak, jóllehet a világgazdaságban ez a legkompetitívebb szektor.

A verseny hiányának az unióban biztonsági következményei is vannak. Tekintettel az energiának a modern világban betöltött fontos szerepére, érthető, hogy sok országban védeni szeretnék a vállalataikat a versenytől, emiatt elutasítják az energiapiac liberalizálását. A valóság azonban az, hogy Európa kiemelkedően legnagyobb, külső szállítója – Oroszország – külpolitikai fegyverként használja az energiát. Ne felejtsük el, hogy 2006 májusában Viktor Csernomirgyin, Oroszország ukrajnai nagykövete kijelentette: kormánya kész alacsonyabb árat felszámítani a földgázért, ha a kijevi vezetés kevésbé Nyugat-barát orientációt követ.

Ha el akarjuk kerülni, hogy az Európai Unió alávetett pozícióba kerüljön egy „Oszd meg és uralkodj!” politikával szemben – ami a kormányokat egyénileg készteti a lehető legjobb gázár-megállapodások megkötésére –, akkor sürgősen ki kell dolgozni egy közös energiapolitikát. Ennek irányítását olyan energiabiztos kezébe kell adni, akinek legalább olyan tárgyalási felhatalmazása van, mint egy kereskedelmi főmegbízottnak. A Gazprommal folytatott egyezkedésben még Németország is kicsinek számít. Ha pedig Európa az egységes belső piac jelentőségével felérő, közös energiapolitikát szeretne folytatni, akkor a hatékony külső fellépés minimális feltételeként végre kell hajtani a belső liberalizálást.

A kor parancsoló szükségszerűségei túlmutatnak az energiapolitikán. Az európaiak panaszkodnak a mérnökök hiánya miatt, de keveset tesznek a tudományos szakok oktatásának a javításáért. Ezért, ha például felismerik, hogy baj van a nemzetközi versenyképességgel, akkor nyomban készek protekcionista intézkedésekhez folyamodni. Ez azonban az európai versenyképesség további romlásának a receptje, amelyet – inkább előbb, mint utóbb – el kell vetni.

A szerző Észtország elnöke