Szlovénia nagy EU-dobása

Brüsszelben az a mondás járja, hogy minden ország számára akkor veszi igazán kezdetét az EU-tagság, amikor már átesett az elnöki teendőkön. Amikor fél éven át minden európai uniós döntéshozási folyamatban nemcsak résztvevő, hanem elnöklő, közvetítő, bonyolító és (kifelé) képviselő szerepet is játszik.

Kevesen tudják, hogy az unió működésében a miniszteri tanácsülések csupán a tényleges munkát megjelenítő jéghegyek csúcsai. Valójában egy-egy döntést az illetékes munkacsoportok sora készíti elő: mintegy 200-220 ilyen működik egymással párhuzamosan, ezek mindegyikében EU-jogszabályokat alkotnak, vagy legalábbis e folyamat egyik meghatározó láncszemei. Az elnökséget ellátó országtól azt várják, hogy képes legyen valamennyi ilyen csoport munkáját irányítani, úgy legyen tisztában az asztalra kerülő dossziékkal, hogy akár hat-nyolc különféle álláspont mellett is ki tudja alkudni a mindenkinek jó kompromisszumot. Mindehhez legalább két-három nyelven ért, tárgyal, és fizikailag is eligazodik a brüsszeli intézményi útvesztőben…

Elnökséget ellátni egyszerre nyújt alkalmat arra, hogy egy ország a folyamatok minden szintjébe belelásson, valamint arra, hogy a saját rátermettségét demonstrálja. Ha jól készíti elő az üléseket, ha ráérez a működőképes munkaritmusra, ha szót ért a kakaskodó delegációkkal és képes közös nevező felé terelni őket, akkor úgy marad meg az emlékezetben, mint olyan tagállam, amely hasznos építőkockákkal tudott hozzájárulni az integrációs folyamathoz.

Olyan alkalom ez, amely sok-sok évben csak egyszer adatik meg egy-egy fővárosnak, nem mindegy tehát, miként sáfárkodik vele. A szlovénok saját bevallásuk szerint a taggá válás óta készülnek rá. És egyszerre rettentően lelkesek, bizakodók, politikai szinten magabiztosak, tisztviselői körben tenni akarók – és nem kevéssé idegesek is.

A szlovén nagykövet holnap ismerteti azon témaköröket, amelyekre a „szlovén elnökség” során különösen nagy súlyt akarnak fektetni. Nagy megpróbáltatásra csak egy területen kell igazán számítaniuk: Koszovó és Nyugat-Balkán kérdésében. Amúgy a reformszerződést szerencsésen lezárta a megelőző német–portugál elnökségi páros, a közös költségvetés felülvizsgálata a második féléves francia elnökség alatt veszi kezdetét.

Koszovót viszont nem tudják megúszni, de állítják, hogy nem is akarják. Határozott véleményük van – általában a Nyugat-Balkán jövőjéről is –: meggyőződésük, hogy puskaporos közeli-távoli szomszédaikat is rá kell vezetni az EU-típusú együttélés logikájára, a mindezzel nyerhető hozadék belátására, s ezzel az évszázados indulatok leszerelésére. Nem is titkolják, hogy ennek jegyében igyekeznek majd az elnökségük alatt is terelni az ügyeket. Nyilván nem rajtuk múlik majd, ha nem lesz meg mindennek a kívánt mértékű látszatja.

Ahol sokkal inkább rajtuk is múlnak a dolgok, az a saját hátország békéjének biztosítása. És a szlovén példa e ponton válik fontossá a leendő további új elnökségi tagországok számára is. Abban, vajon mennyiben képes ki-ki otthon előzőleg belpolitikai „tűzszünetet” – ne adj’ isten! –, valós együttműködést megvalósítani. A szlovén példa kezdeti jelei ellentmondásosak. Kilenc hónapja összehozták a szükséges „tűzszünetet” – ez a jó hír. A rossz: azzal, hogy a mostani elnökválasztáson befuccsolt a kormánykoalíció jelöltje, hirtelen hisztérikussá vált a hangulat, a miniszterelnök még lemondással és új választások kiírásával is fenyegetőzött.

Most úgy tűnik, ismét felülkerekedett a józan ész. De hogy mindez kitart-e a hat hónap során, már csak jövő júniusban tudjuk megítélni. Egy biztos: lesz miből és mit tanulni. Reménykedjünk a jó példák eljövetelében.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője