A mi ingatlanadónk

Józan ésszel aligha lehet vitatni, hogy ingatlanadóra szükség van. Az Európa fejlettebb részében is természetesnek tartott adónem szerepének erősítése különösen indokolt lehet olyan országokban, ahol az eltitkolt jövedelmek megadóztatásának ez lehet az egyetlen eszköze. Még akkor is, ha az önkormányzati lakások áron aluli eladásával Magyarországon sokan úgy lettek tulajdonosok, hogy az azzal járó felelősség vállalására később már nem jut pénzük. És még akkor is, ha a vagyon elvileg már adóztatott jövedelemből jön létre.

De sikerült valahogy ezt a feladatot is „magyar módra” megoldani. Már a törvény születése is emlékezetes volt: a kormány eredeti javaslata, az építmény- és telekadó értékalapú kivetése 2009-től kezdődően csak úgy ment át a parlamentben, hogy a Fidesz együtt szavazta le a kisebbik kormánypárttal és a miniszterekkel az MSZP módosító javaslatát, amely csupán választhatóvá tette volna az értékalapú módszert. Ráadásul az adó kivetése – az SZDSZ törekvéseivel szemben – nem kötelező, csak lehetőség, így a kormány tulajdonképpen az ellenzéki többségű és nehéz anyagi helyzetben lévő önkormányzatokra tolja át a beszedés felelősségét, így kovácsolva politikai tőkét egy szakmai kérdésből.

Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa ugyanakkor az Alkotmánybírósághoz fordult, mert a törvény túl nagy mérlegelési lehetőséget ad az önkormányzatoknak az ingatlan értékének meghatározásában, és nem biztosít lehetőséget a tulajdonosnak a reklamációra. Azt már csak én teszem hozzá, hogy ez a helyzet a korrupciónak is kedvez. Mindenesetre az ügy kimenetele tanulságos lehet az APEH jelenlegi gyakorlatára vonatkozóan is, hiszen az adóhatóságnak ugyancsak számos esetben van becslési, mérlegelési jogköre.

Úgy néz ki tehát, hogy a kormánypártoknak sikerült ismét valami egyedit alkotni. Kicsit savanyú, de a miénk.