A mit és a hogyan

Egyre szaporodik azon reformelképzelések száma, amelyeknél az elvi egyetértés a reform vagy az átalakítás kapcsán meglepően széles körű, akár úgy is tűnhet, hogy már semmi sem akadályozhatja a megvalósítást. Az érdekegyeztetés és a döntéshozatal rögös útjain aztán a legtöbbjük vagy elakad, vagy csak erejét és célját vesztve képes túljutni.

Kevesen vitatják például a nyilvánosság előtt a hazai közszféra nemzetközi összehasonlításban egyértelmű túlsúlyát, valamint egy gyors ésszerűsítési és hatékonysági program megvalósításának a szükségességét, mégsem látjuk kialakulni az egyetértést a kivitelezés módjáról. Az önkormányzati reformmal kapcsolatos tavalyi elképzelések követhetetlen gyorsasággal véreztek el, a hatósági rendszer átalakításában nem látni a határozott lépések nyomát, az oktatás és az egészségügy szónak pedig már a kiejtése is azonnali vitát idéz elő akár már egy baráti társaságban is. Ilyen lehet továbbá a jövő év elejére ígért adószerkezet-átalakítás; ennek érdemi hatásaiban a költségvetési kiadások százalékos arányban mérhető leszorítása nélkül talán csak a legelszántabbak hisznek. Az a tény tehát, hogy a közpénzügyi törvényben foglalt elképzelések eredetileg a politika és egyes szakértői testületek egyöntetű támogatására találtak, szinte már gyanút is ébreszthetett bennünk annak vonatkozásában, hogy vajon mutatkozik-e bármilyen esély a megegyezésre a megvalósítás terén.

Holott ha valami, akkor ez a törvénycsomag a politika közvetlen önkorlátozása. Annak jele lehet tehát, hogy pártjaink elég érettek olyan döntésekre, amelyeknél saját mozgásterüket határolják le, a választópolgárok meggyőzésére, a szavazatok gyűjtésére rendelkezésre álló eszközeik számát szorítják vissza, egyúttal megteremtik az ellenőrizhetőség és a számonkérhetőség biztosabb alapjait. Nem lehet véletlen, hogy a koncepció támogatójaként olyan intézmények is felléptek a nyilvánosság előtt, mint például a Magyar Nemzeti Bank.

Mégis, a koncepció megszületése után szinte már ismert folyamatokat követhetünk nyomon. Az eredetileg jó szándékú, egyezségre törekvő politikai erők és döntéshozók összekapnak az egyeztetés folyamatának szervezésén és lebonyolításán, majd a megvalósítás szervezeti keretein és technikai részletein; ez a vita idővel olyannyira elmérgesedik, hogy akár feloldhatatlan ellentétté is válhat. Ezen feloldhatatlan ellentét pedig az eredeti koncepció megvalósításának érdemi akadálya lehet. Hiába nem volt tehát nézeteltérés abban, hogy mi a cél és mit kell elérni, mintha lehetetlen lenne megegyezni arról, hogy azt hogyan, milyen eszközökkel kell megtenni.

Az elmúlt évek egyre nyíltabb és kezdeményezőbb szakértői kommunikációja bizonyára segített abban, hogy általános célokban, alapvető gazdasági törvényszerűségekben, egyes változások szükségszerűségében ma már nehéz félrevezetően, homályosan kommunikálni. A társadalmi érettség folyamatában további lépés lehet, hogy ezen nyilvánosan is egyértelműsített és elismert, így nehezen kétségbe vonható célokért milyen hatékonysággal teremthető meg az egyetértés a kivitelezés minkéntjéről. Vajon a nehezen kétségbe vonható célok megvalósítása alól lehetséges-e, és ha igen, meddig kibújni a megvalósításhoz szükséges konszenzus hiányának eszközével?

Hogy mit kell tehát elérnünk, mit kell célként magunk elé tűzni akár a közpénzügyek, a választási ígéretek és programok, törvényjavaslatok költségvetési hatásainak szabályozása kapcsán, kevesek számára kétséges. Arról, hogyan kell azt megtennünk, vajon a megegyezés szándékával folytatódik-e a politikai vita és párbeszéd, csak megérzésünk, benyomásunk, szubjektív véleményünk lehet. Illetve csak remélhetjük, hogy a hogyan kapcsán nem alakul ki újfent olyan feloldhatatlan nézetkülönbség, amely lehetetlenné teszi az eredetileg egyetértésben felállított célok megvalósítását.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója