Áldás és átok a bioüzemanyagok elterjedése

A repcéből sajtolt olajat a dízelmotorok meghajtására lehet felhasználni, a kukoricából és a cukorrépából pedig etanolt tudnak kinyerni, amivel a benzin helyettesíthető. Az ENSZ és sok tagállama hivatalosan is osztja azt a nézetet, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelem egyik fontos eszköze lehet a bioüzemanyagok felhasználása. Ennek a hajtóanyagnak az előállítása világméretekben 10 százalékkal növekszik évente, az Egyesült Államokban pedig 12 százalékkal, nagyrészt a kormány által folyósított bőkezű támogatásnak köszönhetően. A bioüzemanyagok előállítását az EU-tagállamok 3,7 milliárd euróval szubvencionálták 2006-ban, a tervek szerint 2015-ben a teljes hajtóanyagigény 8 százalékát kell biológiai forrásból fedezni, 2020-ig pedig 20 százalékra kellene növelni az arányt. Az éghajlatvédelemről szóló kiotói egyezmény megengedi az aláíróknak, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése során a fosszilis üzemanyagokat biológiai eredetűekkel helyettesítsék.

A kérdést azonban ezzel kapcsolatban úgy kell feltenni, hogy bölcs és etikailag elfogadható stratégia-e, ha az élelmiszer-alapanyagokat nem élelmezésre használjuk, hanem elégetjük. Ha megengedjük, hogy mezőgazdasági termékekből bioüzemanyagot állítsanak elő, akkor az élelmiszerek árai az olajárakhoz kapcsolódnak, mint azt legutóbb a német agrárszövetség vezetője elégedetten közölte. A megállapítást alátámasztja, hogy a mezőgazdasági termékek árai máris gyorsan emelkednek, mert a termőföldeket egyre nagyobb hányadban használják bioüzemanyagok alapjául szolgáló növények termesztésére.

Ezt sokáig nem lehet fenntartani. A Mexikóváros utcáin januárban tartott tömeges tiltakozás – az úgynevezett „tortillaválság” – csak szerény előjátéka annak, amire fel kell készülni. Az azt megelőző egy év során a – fele részében amerikai szállítmányokból származó – kukorica ára több mint kétszeresére emelkedett, nagyrészt a bioetanol-célú feldolgozás gyors terjedése miatt. A mexikói kormány egy ideig a kukorica árának állami maximálásával próbálkozott, kombinálva a bevitel vámmentessé tételével. A probléma gyökere ott van, hogy a bioüzemanyag-felhasználás propagátorai nem mondták meg, honnan lehet termőföldeket bevonni a szükséges termények előállításába. Az eljárás során élelmiszer-alapanyagokra vagy takarmánynövényekre, fára, esetleg más természetes anyagra lehet támaszkodni. Az első variáns perverzitása nyilvánvaló, mert nincs fölös élelmiszer-termelés a világon. Bárki javasolja is, hogy a korábban élelmiszer-termelésre használt földeken bioüzemanyagot állítsanak elő, tisztában kell lennie azzal, hogy a váltás drágítja a táplálkozást, és ez a szegényeket sújtja a leginkább.

Ha pedig természetes építőanyagok céljára használható növényekből állítanának elő üzemanyagot, akkor itt szöknének magasba az árak. Ez kiváltaná az acél és a beton fokozottabb igénybevételét, ami szintén nem fenntartható variáns. Bár ez utóbbi etikai és szociálpolitikai szempontok alapján kevéssé támadható, a természeti környezetnek nyilván nem tenne jót.

Az csak elvi lehetőség, hogy a bioüzemanyagokkal kell helyettesíteni a fosszilis eredetűeket. Ez ugyanis feltételezné, hogy a sejkek kevesebb olajat hozzanak a felszínre, ha azonban ez nem következik be, akkor a helyettesítéstől várható pozitív hatás elenyészik. A valóságban azonban inkább az a helyzet, hogy a fosszilis energiahordozók árának csökkenésével növekedne a fogyasztásuk. Maradt még egy lehetőség, amelynek részeként korábban kereskedelmi célra nem hasznosított földterületeket vonnánk be. A föld felszínének ezen részeit azonban többnyire erdők borítják, ha pedig a fákat kukoricával, repcével vagy más olajos növényekkel helyettesítik, akkor elkerülhetetlenül csökken az öszszesített biomassza, és ez a légköri szén-dioxid-koncentráció növekedésével jár. Brazíliában például az őserdő hatalmas területeit tarolták le, hogy ott bioetanol-üzemanyaghoz való növényeket termesszenek (ami olyan mély benyomást tett az ENSZ főtitkárára). Ezzel azonban Brazília nagyot ártott a légkör felmelegedése ellen vívott harcnak.

A világ erdői évente egy Írország nagyságú területtel csökkennek. Ennek hatása egyenlő az évenkénti teljes szén-doxid-kibocsátás 18 százalékával, ez több, mint a világon az egész járműforgalom által okozott terhelés. Ezért az erdőirtásokat mindenütt visszájukra kell fordítani, nem pedig gyorsítani.

Egyszerűen nincs értelme annak, hogy termőföldet bioüzemanyagok előállítására használjanak fel, tegyék azt bármilyen formában. Környezetvédelmi és szociálpolitikai szempontból ezért csak olyan variáns igazolható, amely nem jár együtt a termőföld pótlólagos igénybevételével. Ez azt jelentené, hogy olyan mezőgazdasági és más eredetű hulladékot kell felhasználni, amely a rothadásával egyébként is közel azonos mennyiségű szén-dioxidot, metánt vagy más, még károsabb üvegházvegyületet juttatna a levegőbe. Ezt a változatot támogatni kellene, egyúttal azonban le kellene állítani azoknak a bioüzemanyag-programoknak a bátorítását, amelyekhez az élelmiszer-termelésre vagy más célra szolgáló földterületeket kellene igénybe venni.

A szerző a müncheni Ifo Gazdaságkutató Intézet igazgatója