Az EU klímacsatája

Az éghajlatváltozásról tegnap Bali szigetén kezdődött konferenciára az EU-küldöttség nyolcpontos csomaggal érkezett, miközben politikusai hetekkel korábban arról beszéltek, hogy a „poszt-Kiotó” folyamatban az unió vezető szerepre készül. Fellépésük látszólag nem alaptalan. A márciusi EU-csúcs eredményesen vette a gátat: sikerült EU-konszenzusra jutni a leendő közös energiapolitika alapelveiben. Számszerű céljait tekintve a híres „háromszor húszas” csomagban öltött ez testet, amely 2020-ra 20 százalékkal akarja csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, illetve ugyanennyivel növelni az energiahatékonyságot, valamint a megújuló energiák arányát az összeurópai energiamixben.

Önmagában az európai politikai elit valószínűleg őszintén hisz az effajta kezdeményezések szükségességében, kész érvelni is mellettük. Ami ma még nem világos, vajon mozgástere is lesz-e ahhoz, hogy tenni is tudjon a megvalósításukért. Addig ugyanis egyszerű a dolog, amíg a környezetvédelmi miniszterek egymás között megfogalmazzák a kívánatos célszámokat. A gond akkor kezdődik, amikor az ipari, a versenyképességi vagy a pénzügyminisztereknek is olyan szellemben kellene döntéseket hozniuk, hogy azok a fenti csomagot erősítsék.

Elegendő utalni arra a kínkeserves huzakodásra, ami az autók szén-dioxid-kibocsátása körül dúlt egy évvel ezelőtt Brüsszelben. Már az Európai Bizottságon belül is oly mértékű volt az ellentét Dimasz környezetvédelmi és Verheugen iparpolitikai biztos között, hogy a jelentés elfogadását egy héttel el kellett halasztani. Akkor aztán egy felettébb szövevényes szövegvariánssal sikerült valahogy előállni, amit a zöldek azonnal túl kevésnek, a gyártók túl soknak minősítettek. Vagy egy másik példa: az a szándék, hogy a légi közlekedés is váljon a szén-dioxid-kibocsátás letörését célzó törekvések területévé. A nagy légitársaságok közgazdászai máris kiszámolták, mindez hogyan tenné tönkre a sok esetben nemzeti szimbólumnak is tekintett szolgáltatók versenyképességét.

És ez csupán egy-egy szektor. Az idei „háromszor húszas” csomag ennél sokkal több akna hatástalanítását igényli. Kezdve mindjárt a megújuló energiahányad növelésével. Abban még sikerült huszonhetes körben egyezségre jutni, hogy az uniós átlag tizenhárom év múlva 20 százalék legyen. De hogy ebből mekkora rész jusson egy-egy tagországra, az ügyben már jó előre egymást követik a túlzott várakozások elhárítását célzó intések a fővárosokból. Merthogy minden százalék azonnali milliárdos költségvonzattal jár – a megtérülés meg távoli, vagy eleve „csupán” abban mérhető, hogy valahol ez is hozzájárul egy még költségesebb környezetvédelmi katasztrófa elhárításához.

És mennyi még az elágazás! Mi legyen például a biomasszával, ami sokak szerint a „legkézenfekvőbb” megoldás, ráadásul ígéretes új terület a közös agrárpolitika számára. Mások eközben sietve óvnak, hogy mindez jóvátehetetlen erdőirtásokhoz, élelmiszerhiányt eredményező energianövény-termesztési hullámhoz vezethet. Miközben a termés energiává alakítása ugyanakkora emisszióval jár, mint az ily módon lecserélni remélt fosszilis energiáé.

Mi legyen az uniós „energia-külpolitikával”? Amely bizonyos függőségi szálak eloldását lenne hivatott segíteni, hogy növekedhessen a mozgástér másutt, de aminek feltétele volna, hogy adott relációjú kapcsolatok megítélése valamenynyi tagállamban közel azonos legyen.

Az EU ez év tavaszán csak az első érdemi lépést tette azért, hogy valós közös energiapolitikája legyen. Aligha tévedés arra számítani, hogy e lépéseket nagyon hamar alaposan meg kell majd gyorsítani, és szektorok közötti, EU-szintű egyeztetések sorára lesz még szükség, ha az eredeti vállalásokat teljesíteni akarják.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője