Fekete pontot kapott a térség éltanulója

A közgazdászok általában gondolkodóba esnek, ha Szlovénia tartós prosperitásának az okát keresik. Az ezt vizsgáló elemzések többnyire mind oda lyukadnak ki, hogy a kétmilliós alpesi ország már eleve gazdag volt: bár lakossága az egykori Jugoszlávia népességének egytizenharmadát tette ki, a GDP egyötödét, az export egyharmadát ott állították elő. A meglévő termelőbázis és a jugoszláv felvevőpiac mellett ebben nyilván szerepe volt speciális hídszerepének az EU-val történő kereskedelemben. Tény, hogy a szlovén gazdaság a mai napig rendkívül nyitott, tavaly a GDP 115 százalékát tette ki a külkereskedelmi forgalom.

Délnyugati szomszédunk azonban szemmel láthatóan jól megélt öröklött gazdagságából, és többnyire megspórolta azokat a reformokat, amelyeket a neoliberális közgazdasági tankönyvek ajánlottak az átalakuló gazdaságok számára, és amelyeket kisebb-nagyobb időbeli eltolódással alkalmaztak is térségünk kormányai. A legfőbb eltérés a szlovén privatizáció sajátos voltában ragadható meg: a kuponos és a közvetlen értékesítés helyett itt tulajdonképpen átalakították a társadalmi tulajdon formáját, részvényt juttatva a dolgozóknak, a menedzsmentnek, valamint a társadalombiztosítási, a kárpótlási és az állami befektetési alapoknak. Mindeközben a külföldi befektetőket egyáltalán nem fogadják tárt karokkal, sőt, a stratégiai ágazatokban – Szlovéniában ilyennek tartják a pénzügyit is – az állam most is fenntartja ellenőrzését. Talán ezzel is magyarázható, hogy a gazdasági szabadság fokát mérő intézetek (Heritage Foundation, Fraser Institute) rangsoraiban eléggé lemarad a többi rendszerváltó országtól, mint ahogy az IMD versenyképességi listján is utánunk szerepel (igaz, a Világgazdasági Fórumén meg jobb a helyezésük). Az is elgondolkoztató, hogy a legfejlettebb országokat tömörítő és a liberalizációt szorgalmazó OECD – amelynek Magyarország már 1996 óta tagja – csak nemrég kezdett tárgyalásokat Szlovénia belépéséről.

Jóllehet a térségünkben már jó ideje napirenden lévő strukturális reformok szele csak mostanában kezdi elérni az országot, egyvalamiben kétségtelenül sikeresebb volt a többieknél. Ott ugyanis sikerült társadalmi megállapodást kötni arról, hogy a bérek csak a termelékenység növekedésétől elmaradva emelkedhetnek, a költségvetési politika pedig kifejezetten felelős irányvonalat tartott. Ez, valamint a jegybank kiszámítható monetáris politikája biztosította az infláció leszorítását és a stabil, 4 százalék körüli GDP-növekedést. Nem csoda, hogy szomszédunk az új EU-tagok közül 2007. január 1-jén elsőként vette át az eurót.

Ezután azonban mintha megváltozott volna valami. Bár Marko Kranjec, a szlovén központi bank elnöke egy múlt heti brüsszeli konferencián úgy vélte, országa sokat nyert az euró átvételével, a gazdaság egyre egyértelműbben kezdi mutatni a túlfűtöttség jeleit. Az év/év infláció novemberben 5,8 százalékra ugrott a csatlakozás előtti 2,8-ről, ez messze a legmagasabb az eurózónában, és nagyobb annál az októberi 5,1 százaléknál is, amiért a közelmúltban Lorenzo Bini Smaghi, az Európai Központi Bank igazgatótanácsának a tagja külön figyelmeztette Ljubljanát. A gazdaság pedig eközben száguld: az idén 5,8 százalékkal bővülhet a GDP az euróövezet 2,6-es átlagához képest.

Csakhogy a kormány nincs könnyű helyzetben. A reálkamatok negatívvá váltak, ez tovább ösztönzi a hitelfelvételt, s olajat önthet a tűzre. Az energia- és élelmiszerárak növekedése mindenfelé inflációs nyomást okoz ugyan, elkezdtek azonban mozgolódni a szakszervezetek is, ami felboríthatja az eddigi társadalmi békét: novemberben hetvenezres tömeg tünetetett a magasabb bérekért. Ráadásul a Janez Jansa vezette négypárti jobbközép kormány – bár túlélte a parlamenti bizalmatlansági indítványt – komoly vereséget szenvedett a november 11-i elnökválasztáson, ahol az ellenzék által támogatott Danilo Turk legyőzte a koalíció jelöltjét, így az 1991-es kiválás óta továbbra is baloldali államfő áll majd Szlovénia élén.

Monetáris eszköztár híján egy dolog fékezhetné meg igazán az elszabaduló árakat: a fiskális politika szigorítása. Ez viszont Szlovénia esetében költségvetési többletet kívánna meg, tekintve, hogy a tavalyi 1,2 után az idén 0,6 százalékra tervezi leszorítani a kormány a GDP-arányos hiányt. Csakhogy Ljubljana erről egyelőre hallani sem akar. Sőt Jansa az eredeti tervekhez ragaszkodva mérsékelni akarja az adóterheket és növelni az infrastruktúra-fejlesztésre szánt pénzt, ami tovább fűtheti a gazdaságot.

Visszatérő receptként jelenik meg a mostani bajok kezelésére a régóta halogatott reformok elkezdése is, így elsősorban a termék- és munkaerőpiacok rugalmassá tétele, amely a verseny révén segítene az árak leszorításában. Ugyancsak elhangzott – legutóbb a Nemzetközi Valutaalap részéről – a nagyvonalú nyugdíjrendszer átalakítása vagy a bankszektor hatékonyságának növelése (értsd: az állam szerepének csökkentése). Ismerős receptek ezek mindenki számára, amelyek alkalmazását Szlovénia mindeddig megúszta. Kérdés azonban, hogy az EU-elnökséget jövőre átvevő ország meddig lesz képes megélni a múlt sikereiből, és ellavírozni a közgazdasági főáramlat oldalvizein.