Gyerekek vagy indiaiak?

Kinder statt Inder (Indiaiak helyett gyerekek) – ezzel a szlogennel próbálták az ezredforduló környékén német konzervatív politikusok felhívni a közvélemény figyelmét arra, hogy az aktív népesség arányának növelésére a bevándorlás mellett a gyerekvállalás is megoldást jelenthet. A dilemma Európa-szerte érvényes, hiszen a lakosság elöregedése miatt egyre több helyen áll fenn a veszélye annak, hogy fejre áll és eldől a demográfiai piramis.

A családok gyerekvállalási kedvét azonban meglehetősen korlátozott mértékben tudják befolyásolni a kormányok, a tömeges bevándorlás pedig politikai és társadalmi szempontból kényes kérdés. Marad tehát a nyugdíjkorhatár emelése, az ellátás összegének csökkentése, illetve a kiegészítő biztosításokban testet öltő öngondoskodás elterjesztése. Éppen ezt látjuk az unió számos országában: szinte nem múlik el hét anélkül, hogy valahol ne jelentenének be, illetve ne fogadnának el egy újabb nyugdíjreformtervet, vagy épp a szakszervezetek sztrájkkal ne adnának hangot tiltakozásuknak.

Kelet-Közép-Európában a jól képzett, fiatal szakemberek kivándorlása is súlyosbítja a helyzetet, hiszen ők nem otthon fizetnek tb-járulékot. Hogy ez nem elhanyagolható tétel, azt Írország példája is mutatja, ahol a rengeteg vendégmunkás kimutathatóan javítja a lakosság korösszetételét és ezzel a nyugdíjrendszer helyzetét. A bevándorlásra alapozott „vérfrissülés” klasszikus példáját persze nem az Óvilágban találjuk, hanem az Egyesült Államokban, ahol a mexikói határon keresztül – no meg a belső gyarapodás révén is – szédítő ütemben bővül a latin-amerikai eredetű népesség. A helyzet iróniája pedig az, hogy a nyugati életmód elterjedése nyomán lassanként a feltörekvő országokban is napirendre kerül az idősek ellátásának problémája.

Tehát: gyerekek, indiaiak – és magasabb nyugdíjkorhatár.