Koszovó felelőssége

Az egyoldalú függetlenné válás immár aligha feltartóztatható. A gond az, hogy ezzel formailag olyan fejleményre kerül sor Európa térképén, amire a világháború óta nem volt példa, és aminek tilalmát húsz évvel később a helsinki megállapodás közmegegyezéssel megerősítette: nevezetesen egy szuverén európai állam területének és határainak akarata ellenére történő megváltoztatására. „Ha ez bekövetkezik, másnaptól a világ nem lesz ugyanaz!” – intett ennek kapcsán nem kevés pátoszszal Vlagyimir Csiszov orosz EU-nagykövet a héten egy brüsszeli konferencián. Ebben sok igazság van, a kérdés, hogy ki tehet róla, és pontosan milyen következményekkel is kell számolni.

Az utóbbiakkal kezdve: előre látható, hogy aki „félni valót” sejt a dolgok mögött, az még jobban fog félni. Az új grúz kormányfő máris arról panaszkodott a brit Financial Timesnak, hogy Koszovó „nyugati védnökség alatt” történő függetlenné válása hasonló lépésekre késztetheti Moszkvát a Grúziától elszakadni akaró Abházia és Oszétia esetében. Hasonlóképpen görcsösen kommentálja az ügyet Ciprus, ahol a török közösség kiválását eddig nem ismerte el a külvilág, de Nicosiában attól tartanak, hogy a koszovói precedens a török szigetrész státusát is új megvilágításba helyezheti. És minek tagadni: ha Bukarestben eddig is akadtak politikai erők, amelyek ellenszenvvel tekintettek a romániai magyarság „autonómiagyanús” törekvéseire, ez az idegesség most egy jó ideig nyilván csak erősödni fog. Aligha könnyítve a magyarok helyzetén. Miközben akad szorongás másutt is, Szlovákiától Spanyolországig, és akkor még nem szóltunk az Európán kívül eső térségekről.

Mindez nyilván nem tesz majd jót a közös EU-külpolitikának, vagy a már ma is száz sebtől vérző EU–orosz viszonynak (ez utóbbi minden – üzleti, energetikai, húsembargós, vagy éppen orosz–balti – kihatásával együtt). De nem jó a szerb európai integrációs kilátásokra nézve sem! Mert bár az uniós tagállamok vezetői pénteken valószínűleg minden korábbinál hangsúlyozottabb „európai perspektívát” ígérnek majd be Belgrádnak, azonban a szerb politikai vezetés azzal, hogy odahaza hónapok óta lényegében a Nyugatra „keni” Koszovó „kényszerű elvesztését”, nyilván alaposan Európa ellen is hangolja a közvéleményt.

Mindezekkel áll szemben az a tény, hogy a kérdéses koszovói tartományt ma már 90 százalékban albánok lakják. És még ha nem lett volna háború és millió atrocitás, pusztán önmagában ez a tény is olyan adottság, ami sok mindent gyökeresen más megvilágításba kellene hogy helyezzen. Kanadában tíz-tizenöt évenként népszavaztatnak a „francia Kanada” esetleges kiválásáról. Eddig még elmaradt a szükséges többség, de az ellenzők elkeseredésén túl aligha járna majd háborús indulatok szításával, ha végül mégis sor kerülne rá.

A szerb politikai elit viszont az elmúlt hónapokban esélyt sem adott arra, hogy a közvélemény erre fogékony részében az európai orientáltságot erősítse, fokozatosan előkészítve a terepet az – értesülések szerint az emberek jelentős részének ma már amúgy sem sokat jelentő, annál több költséget és politikai komplikációt felvető – koszovói tartomány békés kiválására.

Igen, Koszovó egyoldalú kiválása a hajdani „helsinki csomag” megsértését jelenti majd. De jelentős részben azért is, mert nincs másként mód a nem kevésbé alapvetőnek tekintett önrendelkezési jog gyakorlására. Ha mindkét fél részéről meglett volna a politikai érettség ez utóbbinak a kezelésére, az előbbire sem a mostani formában kerülne sor. S ha nem így kerülne rá sor, a elsorolt fejfájások jó része sem lenne aktuális – miközben a szerb európai „perspektíva” is biztatóbban ragyogna. Kár, hogy nem így történt. Ami helyette van (lesz), az egy olyan új helyzet, amivel még csak eztán kell megtanulni együtt élni. Nem lesz egyszerű.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője