Kutya idők járnak manapság a szuperdollárra

Az amerikaiak egészen eddig óriási profitokat halmoztak fel azzal, hogy olcsó hiteleket vettek fel a nekik készségesen kölcsönző külföldiektől, majd a pénzt nagy hozamú külföldi részvényekbe, földingatlanokba és kötvényekbe fektették. Ha a tőkeérték-növekményt is figyelembe vesszük, akkor látható, hogy az amerikaiak az utóbbi időben évente mintegy 300-400 milliárd dollárt nyertek az eljáráson, ez nagyjából megegyezik az USA katonai költségvetésével.

A hajdani francia elnök, Charles de Gaulle egy emlékezetes kijelentésében Amerika „elképesztő privilégiumára” panaszkodott. A politikust feldühítette, hogy az USA el tudja árasztani a világot dollárral, és szabadon tud adósságot csinálni, infláció vagy kamatfizetési kötelezettség formájában jelentkező következmények nélkül.

Az Egyesült Államok valutájából külföldön lévő pénztömeg jelentős része a globális árnyékgazdaság csatornáiban mozog. Az igazán nagy tétel azonban a kínai és a japán központi bank által őrzött, alacsony hozamú USA-értékpapírokban fekszik, miközben az amerikaiak világszerte hazardíroznak a kockázati tőkéjükkel, a zárt magántőkealapjaikkal, a befektetési bankok pénzével, amellyel óriási nyereségeket tudnak realizálni.

Mindez felért egy nagy kéjutazással az Egyesült Államok számára, miközben az uralkodó pénzügyi hatalmi státus csökkentette a szuperhatalmi rang anyagi terheit. A néhány hónapja tartó másodlagos jelzálogpiaci válság és a zöldhasú folytatódó hanyatlása nyomán azonban ingataggá vált az évtizedekkel ezelőtt szóvá tett „elképesztő privilégium”.

Az utóbbi öt évben a dollár 25 százalékkal gyengült, ha pedig az amerikai gazdaság recesszióba süllyed – ennek a kockázatát 50-50 százalékra teszik –, akkor elkerülhetetlenül tovább esik. A befektetők máris átalakítják a portfólióikat, ennek során menekülnek az euróba, a font sterlingbe és olyan feltörekvő piaci valutába, mint a brazil real vagy a dél-afrikai rand. A sokat vitatott szuverén befektetési alapok – amelyek államok pénzét kezelik a Közel-Keleten, Oroszországban, Ázsiában és másutt – a fellépésükkel szintén arra utalnak, hogy mindenütt keresik az alacsony hozamú és gyorsan elértéktelenedő dollárkötvények alternatíváit. Ha pedig a portfólióátalakítások el is maradnának, az amerikaiaknak nem lenne szabad arra számítaniuk, hogy az elmúlt időben megszokott szerencséjük a jövőben tartósan fennmarad. Ha jön egy globális visszaesés, akkor mindenki veszíteni fog, aki túlságosan alapozott a részvényekben fenntartott long pozíciókra.

A dollár státusát fenyegető növekvő kockázatokkal szembenézni kényszerülő amerikai gazdaságpolitikusok, ahelyett hogy az exportot bátorítanák, sajnos éppen annak megfejésében érdekeltek. Az amerikai kormány maga is előnyökre akart szert tenni a felhalmozott óriási deficitek révén. A Federel Reserve szemlátomást csak addig a fokig aggódik a valuta árfolyama miatt, ameddig az a növekedést és az inflációt érinti, most pedig a gyenge dollár éppen serkenti az amerikai kivitelt. Végezetül, de nem utolsósorban: az amerikai adópolitika aligha bátorítja a magánszektor megtakarításait, ezzel kapcsolatban elég, ha az ingatlanok megadóztatásának a rendjére gondolunk.

A kaliforniai Berkeley Egyetemen oktató Maury Obstfeld professzorral együtt jó ideje arra figyelmeztettünk, hogy proaktív gazdaságpolitikai kiigazítások nélkül a dollár a gyors összeomlás szempontjából sebezhetővé válik, a dolog összes kockázati hozadékával együtt. Sajnos úgy néz ki, hogy ez a forgatókönyv most bekövetkezik. A vásárlóerő-paritás szerint nézve az idén a dollár értéke további 10 százalékkal esett Amerika főbb kereskedelmi partnereivel összevetve, és 2008-ban hasonló arányban – vagy akár gyorsabban is – gyengülhet, főleg, ha a befektetők pánikszerűen menekülni kezdenek előle. Ha a kínai miniszterelnök, az OPEC állam- és kormányfői tanácskozása, valamint a világ leggazdagabb szupermodellje egyaránt aggályokat hangoztat a zöldhasúval szemben, akkor biztosak lehetünk abban, hogy rázós út előtt állunk.

Ebben a helyzetben az amerikaiak számára csak annyi jó hír maradt, hogy a világkereskedelmi és a nemzetközi pénzügyi rendszerben óriási a tehetetlenségi erő. A brit font szupervaluta státusának elvesztéséhez hosszú évtizedekre és két világháborúra volt szükség. A dollár esetében ráadásul még utódjelölt sincs. Az amerikai subprime válsággal szemben az európai pénzügyi rendszer ugyanolyan sebezhetőnek látszik, mint az USA-beli. Az ingatag kínai pénzügyi rendszer miatt a jüan ugyancsak nem tehet szert kiemelkedő szerepre a közeli időszakban. A világkereskedelem döntő hányadát továbbra is dollárban bonyolítják le, akkor is, ha néhány OPEC-államfő – mint például Hugo Chávez venezuelai elnök – nyíltan lázadásra szólít fel. A világ jegybankjai továbbra is a tartalékok több mint 50 százalékát tartják dollárban.

A veszélyre utaló jelekben azonban nincs hiány. Az USA – hacsak nem teszi sürgősen rendbe a dolgait – arra ébredhet, hogy szupervalutájának értéke alaposan megcsappant. Akkor pedig az amerikai választók, akik hagyományosan elutasítják az adókat, egyszer majd kénytelenek lesznek alaposabban mérlegelni az országuk szuperhatalmi státusának valódi költségeit.

A szerző a Harvard Egyetem professzora, az IMF vezető közgazdásza volt