Pénzügyi képmutatás az ázsiai válság után tíz évvel

Az akkori pénzügyi rengéshullámoknak sok más ártatlan áldozata volt, olyan országok sorából is, amelyek nem vettek részt a válság gyökerének tekintett nemzetközi tőkeáramlásban. Laosz például a megrázkódtatások által a legkeményebben sújtott államok között volt. Bár a krízisek általában véget érnek, akkor azonban még nem lehetett tudni, hogy milyen sokáig fog tartani a rá következő recesszió vagy depresszió. A tíz évvel ezelőttit a 30-as évek nagy válsága óta az egyik legsúlyosabbnak tartották.

Magam akkor a Világbank vezető közgazdásza voltam, és elnökhelyetteseként a tűzvészre adandó gazdaságpolitikai válaszokról folytatott viták középpontjában álltam. Ez év nyarán és őszén végiglátogattam az érintett országokat – beleértve Malajziát, Thaiföldet, Laoszt, Indonéziát –, és szívet melengető volt látni a felépülésüket. Ezen államok gazdaságai jelenleg 5-6 százalékos ütemben vagy ennél is gyorsabban növekednek; ez elmarad ugyan az ázsiai csoda korai éveiben elért ütemtől, de jóval élénkebb, mint amit a válságot követően sokan elképzelhetőnek véltek.

Sok országban módosították a gazdaságpolitikát, a változtatások iránya azonban eltért attól, mint amit akkor reformként a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ajánlott. A válság idején a szegényekre hárult a legnagyobb teher, hiszen estek a bérek és megugrott a munkanélküliség. A talpra állás során ezért a kormányok a társadalmi „harmónia” megteremtésére törekedtek, csökkentve a szakadékot a gazdagok és a szegények, a városiak és a falusiak között. Többet fektettek be a humánerőforrások fejlesztésébe, innovatív kezdeményezéseket indítottak útjukra, amelyekkel elérhetővé tették az egészségügyi ellátást és a hiteleket az állampolgárok számára, szociális alapokat állítottak fel a helyi közösségek fejlesztésére.

A válságra egy évtizeddel később visszanézve világosabban látható, mennyire elhibázottak voltak az IMF és az amerikai pénzügyminisztérium diagnózisai, receptjei és prognózisai. Az alapvető probléma az elhamarkodott és siettetett tőkepiaci liberalizáció volt. Ezért ironikusnak hat az amerikai pénzügyminiszter új keletű törekvése, hogy Indiának fel kell szabadítania tőkepiacát. Annak az államnak, amely (mellesleg Kínával együtt) érintetlenül került ki az 1997-től kibontakozó válságból. Nem véletlen, hogy éppen azok az államok vették viszonylag könnyedén a válságot, amelyek nem tették teljesen szabaddá a tőkepiacukat. Utóbb az IMF saját kutatásai is megerősítették azt, amit más szerzők már korábban állítottak: a tőkeforgalom liberalizálása instabilitást hoz, de növekedést nem feltétlenül.

A Wall Street – amelynek érdekeit az amerikai pénzügyminisztérium képviseli – természetesen profitál a tőkepiacok szabaddá tételéből: az ottani befektetők nyernek a tőke be- és kiáramlásán, csakúgy, mint a megrázkódtatások által kiváltott kényszerű szerkezetváltáson. Dél-Koreától az IMF azt követelte például, adja el az ország bankjait amerikai befektetőknek, annak ellenére, hogy a kormányok ott évtizedek óta impozáns módon menedzselték a gazdaságot, gyors növekedés, illetve stabilitás kíséretében, és olyan botrányok nélkül, amelyek az USA pénzügyi rendszerében nagy gyakorisággal jelentkeztek.

Volt rá példa, hogy amerikai cégek felvásároltak bankokat, majd a részesedéseiket a gazdaság felépülése után újra eladták, s ezzel milliárdos nyereséget realizáltak. Arról a részletről azonban az IMF megfeledkezett, hogy a tőkeérték-növekedést a koreaiak nem tudták megadóztatni. Kérdéses, hogy az amerikai befektetőknek nagyobb szakértelmük lenne abban, miként kell bankokat a feltörekvő piacokon menedzselni, az adóelkerülést illető hozzáértésük azonban elvitathatatlan.

Emellett óriási a kontraszt az IMF és az USA pénzügyminisztériumának akkori délkelet-ázsiai javaslatai és az amerikai másodlagos jelzálogpiac mostani összeomlása idején követett gyakorlat között. Az ázsiai kormányoktól annak idején azt követelték, hogy a kamatokat emeljék 25, 40 százalékra vagy még magasabbra, ez csődök özönéhez vezetett. A mostani válság során a Fed és az Európai Központi Bank egymásra licitál a hitelkönnyítésekben.

Tíz évvel ezelőtt a válságba került ázsiai államoktól nagyobb átláthatóságot követeltek. A mostani pénzügyi felfordulásban ugyanakkor óriási szerepet játszik a transzparencia hiánya, mivel a rossz jelzáloghiteleket felosztották, újracsomagolták, majd kusza biztosítékfedezet kíséretében az egész világon terítették, ezért a bajban senki sem tudja, kinek mi van a kezében. Végezetül: a morális veszélyekről való papolás ellenére a nyugati bankok nagy részét kimentették a rossz befektetéseik terhei alól.

Az 1997-es válság nyomán konszenzus alakult ki arról, hogy alapjaiban meg kell reformálni a globális pénzügyi rendszert. Mivel azonban az – a szükségtelen instabilitás és a fejlődő államokra rótt óriási terhek mellett – jól szolgál bizonyos érdekeket, nem csoda, hogy elmaradt a mélyreható reform. Így az sem meglepő, hogy a világ ismét a globális pénzügyi instabilitás időszakát éli.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas