Amiről senki sem beszél
Magam azt gondolom, hogy reformok kellenek, de nem hiszem, hogy ezek rövid és középtávon sokat segítenének a magyar gazdaság növekedési kilátásain. A nemzetközi tapasztalatok alapján ezeknek az egészségügyet és a nyugdíjat érintő reformoknak ugyanis éppen az a céljuk, hogy ezáltal a jövőbeli adóemelések és ezek kedvezőtlen hatásai elkerülhetők legyenek. Úgy vélem, hogy adót is csökkenteni kell, de ez önmagában aligha lesz elegendő a növekedési potenciálunk helyreállításához, mivel a bővülési probléma sokkal inkább strukturális.
Én ma úgy látom, hogy a kulcsterület, ahol eredményeket kell elérni, az a munkapiac. Sajnos pont ez szenvedte el az elmúlt években a legtöbb és egyben a legpusztítóbb állami beavatkozást, a korai nyugdíjazás és rokkantosítás laza szabályaitól kezdve a minimálbér felelőtlen emelésén át a közalkalmazotti bérek voluntarista növeléséig, nem is beszélve arról, hogy mindeközben az államnak az oktatáshoz kapcsolódó, senki által nem vitatott feladatai jól érzékelhetően ellátatlanok maradtak. Ezek a lépések nem valami ördögi terv részei voltak, hanem amúgy általában jó szándékú vagy csak szimplán opportunista politikai cselekvések nem szándékolt következményei.
A következmények azonban magukért beszélnek. Mára a képzett munkaerő terén komoly hiányok alakultak ki, mivel a korai nyugdíjazás és egyéb ösztönzők a munkavállalók jelentős tömegeit vezette ki a piacról, miközben az egymást követő kormányzatok képtelenek voltak hozzáigazítani a képzés struktúráját egy modern gazdaság igényeihez. Ezért van ma túl sok kommunikáció szakos diplomás, és ezért épült le szinte teljesen a szakképzés rendszere.
Ez önmagában is probléma, de nem csak a képzett munkaerőre épülő gazdasági stratégiák létezhetnek, a növekedés forrása lehetne a képzetlenek alkalmazásán alapuló modell is. A helyzet itt is lesújtó: az EU-n belül hazánkban a harmadik legalacsonyabb a foglalkoztatási ráta, ez azt mutatja, hogy a munkakereslettel is súlyos problémák lehetnek. Az adócsökkentés azért nem tűnik hatékony eszköznek, mivel a minimálbérek jelentős emelése ebben a szegmensben anynyira megdrágította a munkaerőt, hogy a legradikálisabb mérséklés sem tudja ennek a szegmensnek önmagában a versenyképességét visszaadni.
Ráadásul hazánk nemcsak a foglalkoztatás, hanem az aktivitás tekintetében is hátul kullog az EU-n belül, ez azt jelenti, hogy a munkakínálattal is komoly problémák lehetnek, hiszen ez a mutató azt méri: hányan szeretnének egyáltalán dolgozni. A munkakínálati probléma létét megerősíti az a megfigyelés is, hogy a magyar dolgozóké arányaiban az egyik legkisebb csoport a vendégmunkások között az EU-n belül. Ezt nem lehet másképpen értelmezni, mint úgy, hogy a lengyel, román, balti munkavállalókkal szemben a magyar inaktívak úgy gondolják, jóléti szempontból jobban járnak, ha itthon inaktívak, mint ha külföldön dolgoznának. Ez viszont azt is jelenti, hogy a munkaerő-piaci javaslatoknak a kínálati ösztönzéssel is foglalkozniuk kell.
Régi partizán bölcsesség, hogy ha aknamezőre tévedsz, a legbiztosabb út kifelé, ha a saját lábnyomodban visszafelé lépkedsz. Aknamezőn vagyunk, lépkedjünk visszafele: csökkentsük le jelentősen vagy fagyasszuk be a minimálbéreket évekre; emeljük meg a nyugdíjkorhatárt; szigorítsuk a rokkantsági kritériumokat; a szociális ellátást kössük közmunkához és/vagy átképzési programokban való részvételhez. Ezek egyszerű lépések, még a magyar állam is képes lehetne a megvalósításukra, ellentétben azokkal a bonyolultabb átalakításokkal, amelyek szintén szükségesek lennének, de az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a magyar államnak nincs meg a képessége ezek eredményes végrehajtására.
A szerző az OTP Alapkezelő elnök-vezérigazgatója
