Tévedésben vannak az európaiak, ha azért dühösek Kínára, mert az a dollárhoz kötött valutájával maga is hozzájárult ahhoz, hogy a valutapiacokon az euró a külföldi fizetőeszközök többségével szemben megerősödjön. Épp ellenkezőleg, a jüan dollárhoz kötését valósá- gos ajándéknak kellene tekinteni az euróövezetben.
New Yorkban és más amerikai nagyvárosokban az európai fogyasztók szórják a pénzt, és első kézből élvezik valutájuk növekvő külföldi vásárlóerejét. Az amerikai és a kínai fizetőeszköz összekapcsolása mindemellett ahhoz is hozzájárult, hogy az euró – a dollárral rivalizálva – fontos tartalékvalutává váljék. Ennek folytán az egész világból dőlnek a befektetések Európába. A kínai valutamechanizmus eme hatása előre megjósolható volt.
Az összekapcsoltság miatt a pekingi kormány arra kényszerült, hogy hatalmas dollártömeget halmozzon fel. Az amerikai fizetőeszköz fenyegető értékvesztése ellen védekezve azonban Kína – és több más ország – euróra váltja a dollártartalékai egy részét, ez tovább erősíti az Európai Unió egységes valutáját. A Nemzetközi Valutaalap becslése szerint folyamatosan növekszik az euró súlya a világszerte őrzött valutatartalékok között: az arány 2007 harmadik negyedévében 26,4 százalékot ért el, szemben az előző három hónapban kimutatott 25,5-del és a 2006-os esztendő harmadik negyedévének 24,4 százalékával.
Az európai közös pénz fontos tartalékeszközzé válása önmagában is jelentős gazdasági előnyöket hoz az euróövezet gazdaságának. Az európaiak külön hálával tartoznának a kínai valutarögzítésnek az ebben játszott szerepéért. A rendelkezésre álló euró tömegének növekedése folytán várható, hogy Kína nagy összegű befektetéseket hajt végre Európában, ami jó dolog. Peking az USA-ban végrehajtott befektetései során elsőbbségben részesítette a subprime válság által megrendített pénzügyi intézményeket. Márpedig ilyenből az öreg kontinensen is akad szép számmal.
Eleddig Kína legnagyobb európai befektetésének célpontja a belgiumi pénzügyi szolgáltatóintézmény, a Fortis NV volt, amelyben a Ping An biztosítótársaság 4,2 százalékos részesedést szerzett, ezzel egyébként a legnagyobb tulajdonossá vált. A China Development Bank a Barclays Bankban szerzett tulajdoni hányadot, ezzel közvetve erősíteni akarta a pozícióit az ABN Amro bankházért folytatott versengésben. Bár a terv meghiúsult, a kínai fél fellépése segítette a holland hitelintézetet abban, hogy megfelelő árat kapjon az eszközeiért cserébe.
Ez ráadásul még csak a kezdet. A Merrill Lynch prognózisa szerint a valutatartalékaik további növelésével az olyan országok, mint Kína, az állam által kezelt befektetési alapokat is tovább duzzasztják majd, és az értékük – az amerikai cég által jelenleg 1900 milliárdosra becsült szintről – 7900 milliárd fölé kúszik.
A dollár és a jüan között fenntartott kapcsolat az inflációs nyomás enyhítésében is jó szolgálatokat tett Európának, amelynek monetáris politikáját nagyrészt meghatározzák a subprime válság következményei. Szakértői becslések alapján az infláció elleni harcban az egységes valuta felértékelődése olyan hatást fejtett ki, mint amilyet egyébként mintegy 35 bázispontos kamatemeléssel lehetett volna elérni. Az erős euró segítette Európát abban, hogy nagyrészt elszigetelje magát az égbe szökő nyersanyag- és olajárak hatásától; ezeket a világpiacon nagyrészt dollárban beárazva forgalmazzák.
A kínai és az amerikai valuta összekapcsolásából az öreg kontinens számára azonban adódott egy nagy hátrány, mégpedig a kivitelben. Ez volt az az ok, amely miatt tavaly november óta olyan sok magas rangú európai vezető Pekingbe utazott, élükön Nicolas Sarkozy francia elnökkel, és amely miatt ma is sokan gondolják az Óvilágban, hogy a kínaiak nem tartják magukat a játékszabályokhoz. Ez azonban a protekcionista gondolkodásmód legmarkánsabb megnyilvánulása. Mi az, ami a kivitelt ilyen különlegessé teszi? Miért fontosabb például az export, mint az olcsó bevitel, vagy azok az alkalmi vásárlások, amelyeket az európaiak mostanában New Yorkban megengedhetnek maguknak? Vajon Európának érdekében áll a kínai– amerikai valutakapcsolat feladásának a kikényszerítése, csak azért, mert ennek folytán megdrágul az unióból a kivitel? Természetesen nem.
Érdemes felfigyelni arra, hogy Kínába a francia elnök, Nicolas Sarkozy utazott, hogy tiltakozzon a valutáris mechanizmus hatásai miatt, nem pedig a német kancellár, Angela Merkel. A német kivitelt nem károsítja különösképpen az erős euró. A német termékek és költségeik oly mértékben versenyképesek, hogy az exportőrök 1,50 dolláros – vagy ennél is magasabb – euróárfolyammal is együtt tudnának élni. Ez azonban nem érvényes Franciaországra, jóllehet a kihívásra adandó válasz nyilvánvalónak látszik: csökkenteni kell a költségeket, és a francia exportőrök szintén lépést tudnak tartani az erős valutával.
Végkövetkeztetésként meg kell állapítani, hogy Európa számára csak egy járható út van, ha a tagországok meg akarják őrizni a kivitelük versenyképességét: csökkenteni kell a költségeket. A kínaiak ugyanis nem hajlanak az árfolyamrendszerük megváltoztatására, csak azért, mert az európaiak elégedetlenek ezzel. A rendszer megőrzésében stratégiai és gazdasági tényezők egyaránt motiválják Pekinget.
Európa inkább hálával tartozik Kínának, nem kellene azt követelnie Pekingtől, hogy vegye vissza az ajándékát.
Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org
A szerző a Stanford Egyetemen működő Hoover Intézet vezető kutatója
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.