Mekkora a mozgástér?

Ha már olyan, pártossággal kevéssé vádolható szervezetek – mint pl. az OECD – is abban látják a hazai adórendszer problémáját, hogy alacsony foglalkoztatottság és széles körű adóelkerülés mellett irracionálisan magas a bérjövedelmek adóterhelése, ideje komolyan venni a személyi jövedelemadóztatás és a társadalombiztosítási járulékrendszer érdemi átalakítását: nem csupán a sávok szélesítése és a kulcsok kiigazítása formájában, hanem úgy, hogy közben nem felejtjük el, mi is a tényleges célunk. Erősen vitatott persze, hogy a foglalkoztatottságot adópolitikai eszközökkel önmagában lehetne-e növelni, miközben a munkanélküliség alapvetően strukturális jellegű, azaz bizonyos szektorokban mutatkozó munkaerőhiánnyal párosul. Állástalanok szélesebb körének munkaerőpiacra lépését elsősorban tehát talán mégsem az adóterhek gátolják, amelyek a minimálbér közeli jövedelemsávban az adójóváírásnak köszönhetően egyébként is alig merülnek fel, sokkal inkább a képzettség, a mobilitás hiánya és egy alapvetően ma már a foglalkoztatást hátráltató munkaügyi szabályozás.

Versenyhátrányunk sokkal inkább az átlagos és az azt meghaladó jövedelemsávban mutatkozik, hiszen az egyébként az átlagjövedelmek közelében jelentkező marginális adóterhelés tekintetében a világ országai között már 2006-ban is dobogós helyünk volt, s a foglalkoztatottak adóterhelése a járulékemelés és a szolidaritási adó bevezetésének eredményeként azóta még tovább nőtt. Eközben a régiónkban megjelenő egykulcsos adók sikertörténetét eleinte értetlenül fogadó gazdaságelméletek is egyre inkább belátják, hogy a marginális adóterhek látványos csökkentése rövid távon és radikálisan növelheti az önkéntes befizetést, költségvetési többletbevételt biztosítva még a hatósági ellenőrzések meglehetősen költséges szigorítása nélkül is.

Nem véletlen, hogy akár az egykulcsos adó, akár az adóterhelés más módon történő kiegyenlítése és az adóalap ezzel egyidejű szélesítése a nyugati országokban, ahol az adóelkerülés lényegesen kisebb fajsúlyú probléma, kevésbé népszerű, és nem ad érdemi választ a foglalkoztatottsággal kapcsolatos problémákra. Eközben a mi régiónkban rajtunk kívül már szinte minden más ország látványos lépéseket tett a marginális adóterhelés mérséklése irányában; ezen intézkedésüket ma már nemcsak többéves gyakorlat, hanem az olykor az eseményeket csak lemaradva követő gazdaságelmélet is visszaigazolja (lásd pl.: Myth and Reality of Flat Tax Reform: Micro Estimates of Tax Evasion Response and Welfare Effects in Russia).

Amíg viszont az adórendszer szerkezeti átalakításának a tervezői nem számolnak azzal, hogy a marginális terhek csökkentése – különösen akkor, ha az egybeesik indokolatlan kedvezmények, adózói előjogok felszámolásával és az adóalap szélesítésével – önmagában jótékonyan hat az adófizetési morálra, addig csak találgathatunk arról, hogy a terhek mérséklésére mekkora a mozgástér. Ha persze az adóbevételek makrotervezése úgy zajlik, hogy az elmúlt évi statisztikákat egy spekulált növekedéssel kalkulálva összeszorozzuk a csökkenteni tervezett kulcsokkal, addig a vélt bevételkiesés ijesztő is lehet, és az adócsökkentés kockázata beláthatatlannak tűnhet. Nem nehéz azonban belátni, hogy ez a fajta számítási módszer érdemi tényezőket hagy figyelmen kívül, és akkor is hibás, ha annál jelenleg nem tudunk jobban és pontosabbat. Mindez azonban nem cáfolja azt az alapvetést, hogy egy kellően tudatos és célzott kedvezményeket fenntartó, kiszámítható vállalkozói adóztatás kialakítása mellett a legfontosabb feladatunk a magánszemélyek adóztatásában sokkal kevésbé indokolható kedvezmények, kedvezményes adónemek felszámolása és a marginális terhek lényeges, az adóterhelésben érezhető mértékű leszorítása.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója