Többszereplős energetikai játszmák Kazahsztánban

Tavaly augusztusban ugyan Nurszultan Nazarbajev kazah elnök kilátásba helyezte, hogy a hazája költségvetésének okozott tízmilliárd dolláros veszteség miatt az olasz Enit meneszti az egyaránt 18,52 százalékos részvénycsomaggal rendelkező Total, ExxonMobil, Shell, valamint a maradékon osztozkodó ConocoPhillips és a KazMunajGaz részvételével 1997-ben negyven évre létrehozott nemzetközi konzorcium, az Agip Kso éléről. Decemberben azonban a kazah államfő már békülékenyebb hangot ütött meg: a bölcs kompromisszumok hasznáról elmélkedett, és kijelentette, hogy nem áll szándékában más céget megbízni a feladattal.

Sokba kerülhetett ez a hangulatváltozás a posztszovjet térségben gőzerővel (és mind Berlusconi, mind Prodi miniszterelnöksége alatt hatalmas politikai hátszéllel) terjeszkedő olaszoknak. De nagy valószínűséggel megéri nekik. Hiszen a világnak az elmúlt 30 évben feltárt legnagyobb – csaknem ötmilliárd tonna – kőolajat rejtő lelőhelyéről van szó, amelyet több mint tíz éve fedeztek fel a Kaszpi-tenger Kazahsztánhoz tartozó északi részén. Az Eni vezetésével létrejött konzorcium kötelezettséget vállalt, hogy az 5600 négyzetkilométernyi régióban Kasagan után négy további területen újabb 11 lelőhelyet tár fel.

A 2000 nyarán végrehajtott próbafúrás rendkívüli eredményekkel kecsegtetett, és a 2001 májusában negyven kilométerre ettől a helytől végrehajtott második próbafúrás megerősítette a várakozásokat. A konzorcium ezért szerződésben rögzítette, hogy az akkor 57 milliárd dollárra becsült beruházás eredményeképpen 2005-ben elkezdik a kőolaj, mellette a földgáz folyamatos kitermelését, megőrizve a Kaszpi-tenger ökológiai egyensúlyát. Technológiájukat pedig megosztják a kazah partnercéggel.

A feltárás a kezdettől rendkívül nehéznek bizonyult: igen magas, 19 százalék a kőolaj kéntartalma, a fúrótornyoknak néha 5500 méterig kell lehatolni, és nagy a nyomás is. Az időjárási feltételek szintén hátráltatták a munkát: volt olyan tél, amikor a Kaszpi-tengert öt hónapig jég borította, és a szó szoros értelmében kettészelte a fúrótornyokat.

Így aztán Kasagan üzembe helyezésének időpontját többször elhalasztották. Nazarbajev elnök már 2005-ben dührohamot kapott, amikor 2007-re módosították ezt a dátumot. Pedig még most, 2008 elején is csak 2010 második felére (rossz nyelvek szerint 2011-re vagy 2012-re) ígérik a csúcsra járatást.

Ráadásul a konzorcium vezetői bejelentették, hogy a beruházás az eredeti ajánlat két és félszeresébe, legalább 136 milliárd dollárba kerül. Ez is dühíti a hivatalos Asztanát, de nem vált ki akkora felháborodást, mint a transznacionális vállalatok utólagos költségnövelése az oroszországi feltárásoknál. A kazahok ugyanis anyagilag részt vállalnak a feltárásból, míg az oroszok teljes egészében a nyugati cégekkel fizettetik azt. (Így Moszkva csak azután juthat az 50-50 százalékban megállapított részesedéshez, ha már megtérültek a nyugatiak befektetései. Az utólagos – tetemes – költségnövelés ezért vezetett tavaly számos esetben szerződésbontással végződő, súlyos konfliktushoz Moszkva és a világ energetikai zászlóshajói között.)

A belpolitikában mégoly diktatórikus kazah vezetésnek azonban jobban meg van kötve a keze, mint a Kreml urainak. Részben politikailag, hiszen ezekben a hónapokban folyik a diplomáciai küzdelem, hogy az EBESZ hajlandó legyen tudomásul venni az emberjogi szervezetek szemében szalonképtelen Kazahsztán 2010-ben esedékes elnökségét a szervezet élén. De gazdaságilag is, mert Kasagan már 2003 végéig összesen 300 millió dollár adó- és járulékbevételt biztosított a kazahsztáni költségvetés számára. A „nagy olaj” elindulásától pedig Asztanában évente 150-200 millió dollárra számítanak.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Kasagan mekkora horderejű geopolitikai játszma része: Washington reményei szerint a Kaszpi-tenger északi régiójából érkező kőolaj tankereken az iráni Neka kikötőbe, onnan pedig az észak-iráni olajfeldolgozókba kerül.

Ez az összes lehetséges többi útvonalnál rövidebb, ezért olcsóbb megoldás. Ráadásul kizárja a többi kőolajvezetékben közvetve vagy közvetlenül tulajdonosi jogokkal rendelkező, politikailag involvált orosz cégeket az európai piacért folytatott harcból.

Nem egészen világos, hogyan képzeli Washington az újra és újra lerohanással fenyegetett Irán stratégiai szerepét a Kasagan-projektben. Annyi azonban tény, hogy tavaly, amikor az Agip Kso és Asztana közötti konfliktus kirobbant, az amerikai külügyminisztérium magas rangú tisztviselője Kazahsztánba repült, és néhány nappal később, a legmagasabb szinten folytatott megbeszélések után elégedetten távozott. Vele egy időben tárgyalt Kasagan sorsáról az azeri külügyminiszter is.

Nem csoda, hiszen a kőolajjal párhuzamosan kitermelt kazahsztáni, illetve a még csak induló iráni és azeri földgázt szánja Washington a jó ideje forszírozott Nabucco vezetékbe. Ebből a szempontból is létkérdés volt, hogy az augusztus óta tartó konfliktust meg tudják-e oldani az érintett felek.

A héten felszállt a fehér füst: a konzorcium hozzájárult, hogy kártérítést fizessen a kazah költségvetés elmaradt bevételeinek kompenzálására. A követelt tízmilliárd helyett a kőolajár függvényében 2,5–4,5 milliárd dollárban állapodtak meg, de kifizetését a „nem túl távoli jövőre” halasztották. A növekvő árak mellett a kazahoknak nem sürgős…

Ennél nagyobb jelentősége van, hogy a pozícióját féltő Eni késztetésére a konzorcium legtöbb tagja beleegyezett, hogy a kazah társvállalat tulajdoni hányadát 1,78 milliárdos – hallatlanul kedvező – áron a többi nagyrészvényes szintjére emeljék. Így született meg a most Washingtontól Asztanáig ünnepelt happy end.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa