A jövedelmek elosztása: ismét Marx árnyékában

A gazdagság növekedni fog – jósolta a gondolkodó –, de csak keveseknek lesz hasznára, nem a többségnek: miközben a munkáért magasba nyújtott karok erdeje egyre sűrűbb lesz, maguk a karok mindjobban elvékonyodnak. Az igazságtalanság lázadást és forradalmat fog kiváltani, amely elvezet egy új, jobb, igazságosabb, virágzóbb és messzemenően egalitárius rendszerhez.

Azóta a fősodrathoz tartozó közgazdászok azzal keresték a kenyerüket (és rá a vajat), hogy türelmesen elmagyarázták, miért tévedett Marx. Az igaz, hogy a kezdeti egyensúlyhiánynak az ipari forradalom által kiváltott sokkja szorosan társítható a gyorsan növekvő egyenlőtlenséghez, miután a ritka, tudásbeli adottságok által diktált piaci árak az egekbe szöktek. Mindez azonban átmeneti volt, vagy annak kellett volna lennie. A technológiájukat illetően stagnáló agrártársadalmak eredendően a szélsőséges egyenlőtlenség felé tendálnak: a felsőbb osztályok – erővel vagy csalással – a megélhetési szintre szorítják le a parasztok jövedelmeit, a többletet pedig az általuk birtokolt földek bérleti díjának formájában elveszik. A magas bérleti költségek tovább növelik a nemes földbirtokosok gazdagságát és hatalmát, hozzájuthatnak azokhoz az erőforrásokhoz, amelyekkel még jobban elnyomják a parasztokat és tovább növelik a kisajátított értéktöbbletet, amelynek ez az egyetlen útja, mivel több termőföldet nem tudnak teremteni.

Ezzel szemben – érvelnek a fősodrathoz tartozó közgazdászok – a gyorsan fejlődő technológiát alkalmazó ipari társadalmak eredendően más helyzetben vannak. Először is a magas árak elérésére és a gazdagság teremtésére alkalmas, kulcsfontosságú erőforrások nem korlátozottak, mint például a termőföld területe, hanem változó nagyságúak: a szakmunkások és a mérnökök tudása, a vállalkozók tapasztalata és energiája, továbbá a gépek és épületek mind-mind többszörözhetők. Ennek folytán a ritka erőforrásokért fizetett magas árak nem zéró vagy negatív összegű transzferhez vezetnek, hanem olyan, pozitív összegű gazdasági játszmához, amelyben egyre több szakmunkást, mérnököt, vállalkozót és menedzsert termelnek ki, és amelyben egyre több gépbe és épületbe ruháznak be.

A második sajátságos mozzanat az, hogy a demokratikus politikai gépezet egyensúlyban tartja a piacokat. A kormányok oktatást szerveznek és maguk is beruháznak, ezzel növelik a képzett dolgozók kínálatát, csökkentik az általuk elérhető extra jövedelmeket, ráadásul csökkenthetik a fizikai tőkejavak hozamait is. A folyamat biztosítékokat kínál a társadalmi békére, mert megadóztatja azt, aki prosperál, és újra elosztja a jövedelmeket a kevéssé szerencsések számára. A közgazdász Simon Kuznets vetette fel, hogy az iparosítással járó egyenlőtlenség megugrását követi a szociáldemokrata értékek hanyatlása.

A legutóbbi generáció idején azonban a Kuznets-görbébe vetett bizalom elhalványodott. A szociáldemokrata kormányok védekezésre kényszerültek azokkal szemben, akik azt állították, hogy a gazdagság újraelosztása túl nagy terheket ró a gazdasági növekedésre, ezért a kormányok nem tudták meggyőzni a szavazókat, hogy finanszírozzák a felsőfokú oktatás további, masszív kiterjesztését. A munkaerő-kínálati oldalon a képzettséggel járó magasabb jövedelemhozamok nem váltottak ki nagyobb beruházásokat az emberi erőforrásokba. Amerikában a középiskolai és az egyetemi végzettség közötti bérkülönbség elérheti a száz százalékot. A helyben született, fehér amerikai férfiak mégis úgy járhatnak, hogy nem jutnak hozzá több képzéshez, mint közvetlen elődeik. A jövedelemeloszlási görbe egyre hegyesebb csúcsán lévők javadalmazásának növekedése nem vált ki elég vállalkozói versenyt, amellyel erodálni lehetne ezeket a csúcsokat.

Ennek az lett a következménye, hogy megcsappant azoknak a hite, akik bíztak abban, hogy a piaci erők és a szociáldemokrata kormányok képesek cáfolni Marxnak a jövedelmek hosszú távú elosztására vonatkozó baljós tételét. Emiatt már magából az establishmentből hallatszik az egyre élesebb kritika. Vegyük például Martin Wolf kolumnistát a Financial Timestól, aki legutóbb pellengérre állította a világ nagy bankjait, mint amelyek „különösen tehetségesek a nyereség privatizálásában és a veszteségek társadalmasításában, ráadásul önelégülten támadják az állami tisztviselőket, ha azok nem sietnek a pénzintézeti szektor segítségére, amikor az (megérdemelt módon) bajba jutott”. Wolf ezután hangot adott azon félelmének, hogy „a pénzügyi rendszer törékenysége a benne tevékenykedőknek fizetett óriási javadalmazással együtt valami nagyon fontosat is lerombol – magának a piacgazdaságnak a politikai legitimitását”.

Wolf számára az elfogadható megoldás része lenne az, hogy a bankárok a fizetésüket a munkájuk elvégzése utáni évtizedre elosztva kapnák meg. Ily módon a részvényesek és a befektetők pontosan meg tudnák ítélni, hogy az osztott tanácsok és a végrehajtott befektetési műveletek egyaránt és hosszú távon is egészségesnek bizonyultak. A problémák azonban nem csak a pénzügyi csúcsintézményekre korlátozódnak. Az elégtelen piaci verseny alkalmatlan arra, hogy kitermelje az alternatív szolgáltatói kört, amellyel alá lehetne kínálni a merkantilista hercegek mai generációja által támasztott hatalmas vagyoni elvárásoknak.

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora, volt pénzügyminiszter-helyettes