Cui prodest?

A fenti hír különösebb visszhangot nem váltott ki, s ez részben érthető, részben viszont elszomorító. Érthető, hiszen az exportügyletek kereskedelmi és politikai kockázatainak kiküszöbölését, illetve csökkentését célzó exporthitel-biztosítási kultúra hazánkban még mindig messze elmarad a fejlett országokban lévőktől. Érthető azért is, mert az érintetteken kívül igazából kevesek számára jelentett valós tartalmú információt az, hogy a Magyar Exporthitel Biztosító Rt. eladta piacképes üzletágát. Nem protestált az ellenzék, a munkavállalók sem követeltek részesedést a privatizációs bevételből – miért is lenne ez hír?

Az érintettek közül a többségi tulajdonosi jogokat gyakorló Magyar Fejlesztési Bank örült, hogy végre sikerült megszabadulnia egy veszteséges üzletágától, és az akció egyébként is beleillett az uralkodó „mindent eladni, amit csak lehet” gazdaságfilozófiába. A Mehib Rt. menedzsmentjének mozgástere az alapkérdésben természetesen igen korlátozott volt, a munkatársak helyzete pedig kiszolgáltatott. Akit az új tulajdonos átvett, még örülhetett is, akit nem, az munkahelye megtartásáért harcol.

Természetesen nem volt befolyásuk a döntésre a leginkább érintetteknek, azoknak a cégeknek, amelyek igénybe vették a Mehib Rt. ezen szolgáltatását. Önmagában az a tény, hogy változik a biztosítójuk, jelenthetné azt is, hogy kedvezőbb díjtételekkel korszerűbb feltételeket kapnak. A tények azonban nem erre utalnak. Az új tulajdonoshoz átkerült több ezer limit birtokosai egyre-másra kapják az értesítést arról, hogy a limitet (azt az értékhatárt, ameddig az adott termék exportja biztosítható) visszavonják vagy csökkentik. Ez pedig legtöbbször az export halálos ítéletét jelenti.

Az elmúlt évek kedvező exportdinamikájának hátterében közismerten kettős tendencia, egy duális szerkezet áll. Kiváló exportképességű, zömében külföldi tulajdonú cégek az egyik oldalról, megnyomorított, csődökkel küszködő, alacsony exportpotenciálú magyar kis- és középvállalkozások a másik oldalról. A vártnál is rosszabb gazdasági növekedés a belföldi piaci kilátásoknak nem kedvez, az egyetlen kitörési lehetőséget az export jelenthetné. A Mehib Rt. piacképes üzletágának privatizálása ezt nem segíti.

Felmerülhet, hogy elfogult vagyok a kérdést illetően. Nyugodtan állíthatom azonban, hogy az 1994-ben létrehozott, akkor csak a politikai kockázatok elleni biztosítást nyújtó társaság valamennyi későbbi vezetője és szakmai partnere támogatta azt a törekvést, hogy bővítsük szolgáltatásainkat.

A felkészülés, a vonatkozó jogszabályok módosítása, a megfelelő nemzetközi partner kiválasztása, a szükséges engedélyek megszerzése komoly kihívást jelentett, de végül sikerrel járt. 1995-ben megkezdtük a kereskedelmi kockázatok elleni biztosítást, 1998-tól pedig az exporthoz kapcsolódó belföldi kockázatok lefedését. Az országban időközben megjelentek a nagy multinacionális exporthitel-biztosítók, de így a Mehib Rt. egy alternatív lehetőséget tudott kínálni.

A múltnál természetesen sokkal fontosabb a jelen és a jövő. Abban kell reménykednünk, hogy a Mehib Rt. piacképes portfólióját megvevő cég nemcsak a bombabiztos, nagy volumenű üzletek iránt mutat érdeklődést, hanem a magyar kis- és közepes vállalkozások „apróbb” ügyletei iránt is. Ezeket a döntéseket azonban már nem tudjuk befolyásolni, legfeljebb feltehetjük a kérdést: kinek az érdeke volt a privatizáció?

A szerző közgazdász, a Mehib Rt. korábbi vezetője