Egészségünk és pénzünk
Hétfői ülésén a magyar Országgyűlés elfogadta az egészségbiztosításról szóló törvényt. Miután a vita már jó ideje kilépett a szakpolitikai keretek közül és pártpolitikai presztízskérdéssé vált, cseppet sem meglepő, hogy a sorait fegyelmezetten összezáró kormánytöbbség akarata érvényesült. A politikai küzdelem persze nem ért véget a parlamenti voksolással: a március 9-re kiírt, a vizitdíjról, a kórházi napidíjról (és nem mellesleg a felsőoktatási tandíjról) szóló népszavazással folytatódik. Arra számíthatunk, hogy alapvetően a referendum eredménye is a pártszimpátiák, illetve a pillanatnyi politikai indulatok, nem pedig racionális, szakpolitikai megfontolások alapján dől majd el.
Az elmúlt hetek egészségbiztosítási vitáiban ugyanakkor nem a pártpolitikai szempontok dominanciája az érdekes, hanem az, hogy egyre több szakmai érvet ismerhettünk meg, mind az egészségbiztosítási törvény előirányzott változtatásai mellett, mind pedig azok ellenében. Ha úgy tetszik, a magyar lakosság ma lényegesen többet tud az egészségügyi rendszer működéséről, az egészségét érintő finanszírozási kérdésekről, mint tavaly december 27-e előtt – a köztársasági elnök aznap küldte vissza „megfontolásra” a korábbi törvénytervezetet az Országgyűlésnek, kifejezve egyszersmind tartalmi és eljárási kifogásait. Azóta a szakmai fórumok mellett a nyomtatott, az elektronikus és az online médiában is Magyarországon ritka színvonalas vita bontakozott ki a témában, amelyben a politikusok mellett egyre intenzívebben vettek részt háziorvosok, kórházi vezetők és egészségügyi szakközgazdászok. Hosszabb távra előretekintve a magyar lakosság informáltságának lényegi növekedése az egészségbiztosítással kapcsolatos kérdésekről akkor is egyértelmű nyereség, ha most a törvény szakmai ellenzői keserűek a pártpolitikai szavazás miatt.
Közgazdaságilag a vita legalább két metszetben érdemi újdonságot hozott: egyrészt az egészségügyi rendszer működésének, finanszírozási hatékonyságának megítélésében, másrészt a verseny területeinek és intézményi megoldásainak kérdésében. Szembesülhettünk azzal, hogy a magyar egészségbiztosítás rendszere – ellentétben például a közoktatással vagy a közigazgatással – számos érdemi változáson ment keresztül a rendszerváltás óta. Többek között a vállalkozás lehetőségének megadása a háziorvosok számára, vagy a homogén betegségcsoportokon alapuló finanszírozás elvének bevezetése alapvető reformlépések, amelyek jótékony hatást gyakoroltak az egészségügyi rendszer működésének racionalitására, mérhetőségére, pénzügyi fenntarthatóságára. Sőt, a többi nagy, klasszikusan közpénzekből finanszírozott magyarországi ellátórendszerrel összevetve az egészségügy működése egyáltalán nem tekinthető rossznak a ráfordítások, illetve az ellátás minősége szempontjából.
Ezzel együtt szakmai konszenzus érhető tetten abban, hogy további jelentős változásokra van szükség, mégpedig olyanokra, amelyek – az ellátás biztonsági garanciái mellett – erősítik az egészségügyi szolgáltatók közötti versenyt. A vita inkább arról szól, hogy a bevezetni szándékozott „egybiztosítós, több pénztáras” intézményi megoldás elegendő pozitív ösztönzőt ad-e ahhoz, hogy az új pénztárak az ellátás minőségének javítása érdekében késztessék versenyre az egészségügyi szolgáltatókat. A mostani törvény mindenesetre nem a liberálisok versenylova, hanem sokkal inkább egy bizarr szociálliberális öszvér lett. Bizonytalan, hogy ez a furcsa konstrukció miként teljesít majd. Az viszont biztos, hogy az egészségbiztosítási rendszerünk nem végleges, és rengeteg változás várható még a területen.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
