Elveszett emberek?

Tény, hogy a különböző európai bizottsági személyzeti kvótákat a magyar jelentkezők tudták a leghamarabb és esetenként a keretet meghaladó mértékben is (részarányosan) felölteni. A számok magukért beszélnek. Például miközben a csatlakozáskor egyetlen főigazgatói (vagy helyettesi) posztot „pántlikáztak meg” a magyar jelöltek számára, ma már két ilyen helyen is magyarok ülnek. Eredetileg igazgatóból is hat volt a tervezett magyar célszám. Nagyon hamar heten lettek… A főosztályvezetői posztokon – míg a lengyelek a maguk több mint hetven lehetséges helyéből még egy éve is alig tucatnyit tudtak feltölteni – a magyarok a számukra lekötött huszonhétből huszonnégyet hamar elfoglaltak. És akkor még nem szóltunk a több mint négyszáz magyar munkatársi helyről, ezek mára már szintén jóformán be is teltek, jóllehet, eredetileg 2010-ig tartó feltöltéssel számoltak.

Sokatmondó az is, ahogy egyre több magyar talál – sokszor vezető beosztású – helyet európai uniós vagy ahhoz kapcsolódó nemzetközi szervezeteknél, intézményeknél, ügynökségeknél. Tudjuk, magyar a hágai Europol egyik igazgatója, és szinte minden – limitált létszámú – uniós ügynökségnél dolgozik egy vagy több magyar.

Az első „nemzeti reflex” után – „Hű de jók vagyunk!” – sokakban felébred a kétkedés: jó, jó, ez persze szép, de hát ezeket az embereket mégiscsak magának nevelte az ország, és most elvesznek. Vajon nem inkább szomorkodni kellene az efféle sikerek miatt, akár „agyelszívással” is vádolva az Európai Uniót?

Könnyű lenne igent válaszolni az aggodalmakra. Valójában a brüsszeli tapasztalatok arra intenek, hogy kicsit is hosszabb távra tekintve, szélesebb látókörben gondolkodva a válasz inkább nem. Csak ehhez persze látni kell az arányaiban nem csekély előnyöket is.

Mert miről is van szó? Magyarország – súlyát és méretét tekintve – az EU viszonylag csekély befolyású, közepes méretű tagállamai közé tartozik. Számára – mint minden kisebb tagnak – különösen fontos az európai uniós – mindenekelőtt európai bizottsági – intézmények súlyának, befolyásának megőrzése, valamint ezeken belül a magyar hang, a magyar szemlélet megjelenítése. (És most gyorsan tisztázzuk: nem konkrét kérdésekben elfoglalt aktuális magyar kormányálláspontra gondolunk. Hanem általában a magyar adottságok, esetleges következmények belső ismeretére, amit csak az tudhat, aki az országból érkezett, de aki éppen ezért óhatatlanul „magyar szemüveggel” nyúl majd az amúgy európai uniós – ám előbb-utóbb magyarokra ható – ügyekhez.) Ugyanezért nem kevésbé fontos az itt zajló tervezés-gondolkodás, kezdeményezés időben történő honi megismerése is.

Minél több magyar „bennfentesünk” van, annál nagyobb az ilyen jellegű hozadék potenciális aránya is. Nem véletlenül mondunk „potenciálist”. Ehhez ugyanis az is kell, hogy a származási hátország ne „lemondjon” az ily módon távozókról, hanem éppen hogy segítse eljutásukat, tartsa velük a kapcsolatot. Manapság sok „átigazolt” magyar panaszkodik, hogy távozásakor éppen csak ki nem átkozták, és ha új helyéről kezdetben informális tanácsokkal, üzenetekkel segíteni akart, szavai többnyire leperegtek az otthon maradottakról.

Talán nem ártana odafigyelni arra, ahogy mondjuk a franciák, németek meg mások lobbiznak azért, hogy az embereik minél jobb helyekre bejussanak. Formálisan (otthon) ők is „elvesztik” őket. De jól tudják, cserébe fontos szövetségeseket nyernek olyan helyeken, ahonnan addig csak névtelen dokumentumok érkeztek. Talán nem ártana nekünk is megtanulni nem elvesztett ráfordításnak, hanem befolyásnövelési lehetőségnek tekinteni honfitársaink európai sikereit. Nem az elmenetelük, hanem ez utóbbi figyelmen kívül hagyása ugyanis az igazi veszteség.

A szerző az BruxInfo EU-szakértője