Irány a Nabucco!

Magyarországon az elsődleges energiafelhasználáson belül 45 százalék a földgáz aránya. Hasonlóan nagy részesedése Európában csupán két országnak van: Hollandiának és Oroszországnak. Csakhogy az említett országok földgázexportőrök, míg hazánk szükségleteinek 85 százalékát külföldről – Oroszországból –, s ráadásul egyetlen gázvezetéken keresztül szerzi be. E három körülmény együttes megléte – amely egyetlen más európai államra sem jellemző – teszi hazánkat kiszolgáltatottá gázügyben. De ez tesz legitimmé minden olyan kormányzati törekvést is, amely a jelenlegi kiszolgáltatott helyzeten változtatni próbál, s élni kíván mind a szállítási útvonalak, mind a beszerzési források diverzifikálásának lehetőségével.

A Déli Áramlat szerződés aláírásának kritikusai elfeledkeznek arról, hogy Magyarország – éppen a fentiek miatt – nem válogathat. Elementáris érdekei fűződnek minden olyan „gázprojekt” megvalósulásához, amely kiszolgáltatott helyzetét képes mérsékelni. Az, hogy nem válogathat, egyben azt is jelenti: nem köteleződhet el egyoldalúan egyik terv (a Nabucco és a Déli Áramlat) mellett sem. Már csak azért sem, mert mindkét projektnek vannak sebezhető – kockázatokat rejtő – pontjai. Ilyen helyzetben a felelős magatartás csakis egy lehet: mindkét terv megvalósítását segíteni.

A Déli Áramlat 900 kilométer hosszú és 2000 méter mélyen lévő tenger alatti szakaszának a megépítése rendkívül bonyolult műszaki feladat lesz. Ilyen mélyen és ilyen hosszan még soha nem fektettek sehol vezetéket. Biztató ugyanakkor, hogy ezt a munkát ugyanaz az olasz Eni végzi majd, amely sikeresen fektetett le 300 kilométernyi gázvezetéket hasonló körülmények között a Kék Áramlat orosz–török szakaszának megépítésekor. A szakértők szerint ugyancsak kockázati tényező, hogy Oroszország gázkitermelése az elmúlt években stagnált. Nem tudni azt sem, hogy az új, egyre rosszabb természeti és éghajlati körülmények közt található oroszországi lelőhelyek megnyitása mikor történik meg, s az ottani gáz kitermelése mikor kezdődik el. Moszkva éppen ezért alakította úgy az utóbbi időben közép-ázsiai politikáját, hogy az itt kitermelt kazah és türkmén földgázt kizárólag saját magán keresztül engedje ki a nemzetközi piacokra. Ezen persze felháborodhatunk, de ez jottányit sem változtat a helyzeten, s ami sokkal rosszabb, nálunk sokkal erősebb nemzetközi tényezők sem nagyon tudják megmásítani.

A Nabucco projektje is több sebből vérzik. A legnagyobb problémája az, hogy egyelőre nincs a láthatáron kellő mennyiségű, azt feltölteni képes gáz. Azerbajdzsán önmagában erre csak óriási beruházások és az állítólagos mesés azeri gáztartalékok igazolása után lesz képes, de a legjobb esetben is csak a következő évtized végére. Lényegében hasonló a helyzet Türkmenisztán és részben Kazahsztán esetében is, azzal a további nehézséggel, hogy a Kaszpi-tenger státusának rendezetlensége, s ennek következtében az ún. transzkaszpi vezeték hiánya erősen problematikussá teszi a türkmén és a kazah földgáz Nabuccóba történő átpumpálását. Arról pedig, hogy a helyzet még egy ideig így is maradjon, Moszkva és Teherán közösen gondoskodik. A Nabucco legnagyobb „versenyhátránya” azonban a Déli Áramlattal szemben döntően abból fakad, hogy míg az utóbbi esetében maga a bepumpálandó gáz tulajdonosa, vagyis Oroszország is részt vesz a projektben, addig a Nabuccót olyan üzleti szereplők akarják megépíteni Európáig, akik nem rendelkeznek a kitermelőhelyek és az ott kitermelt földgáz felett.

A Déli Áramlat bírálói az utóbbi évben gyakran idézték a magyar kormány gázvezetékekkel kapcsolatos politikájának amerikai kritikáit. Ám egy szót sem szóltak arról, hogy Washington akkor lendíthetne nagyot a projekten, ha mondjuk leülne tárgyalni Iránnal. Ott ugyanis a Nabuccóba is elegendő gáz van.

A szerző biztonságpolitikai szakértő