Népi privatizáció?

Arendszerváltás, 1990 után a közepes és középnagy vállalatok tulajdonrészeit osztogatták inkább (nagyokét kevéssé). Ésszerűen olyan magántulajdonosokat kellett volna hozzájuk találni, akik tőkét hoznak és vállalatirányítók is lesznek. Persze a népi megoldással feladták az első követelményt. A másodikat pl. Oroszországban és Szlovéniában úgy elégítették ki, hogy az állampolgári jogú osztogatásba belevitték a vállalati dolgozók és vezetők tulajdonszerzésének erős elemeit. Így – nem szerencsés módon – nagyrészt a vállalati vezetők kerültek az irányítás pozíciójába (váltak önmaguk gazdáivá). Csehországban viszont az irányítás megoldását „a piacra bízták”. Lényegében ellenőrizetlen beruházási alapok – jó hozamokat ígérve – összegyűjtötték a polgárok befektetési jegyeinek nagyobb részét, és maguk váltották azokat olyan vállalatok részvényeire, amelyeket azután elvben ők irányítottak. Az eredmény – szédelgések, közönséges lopások tömegével – katasztrofális volt, de az eleve átmenetinek szánt rendszer nem működött sokáig. A kistulajdonosok eltűnésével megjöttek a stratégiai befektetők; ma már a külföldi tulajdoni részarány sem kisebb Csehországban, mint az inkább külföldieknek privatizáló Magyarországon. Lengyelországban az elvben a csehországihoz hasonló szerepet játszó beruházási alapokat az állam menedzsmentcégek vezetésére bízta és keményen ellenőrizte. Szédelgés így nem volt, de a kérdéses cégeket busásan meg kellett fizetni, beáldozva az elvben kisrészvényesek javára privatizált vállalatok tőkéjének java részét.

Nálunk ma e modellek közül ép észszel egyik sem választható. Kevés a közepes és középnagy állami vállalat, és közülük pl. a Volán-cégeknek tőkebefektetőkre van szükségük, nem népi részvényesekre. A népi részvényekkel olyan nagyvállalatokat (pl. Magyar Villamos Művek, Szerencsejáték Zrt.) vehetnek célba, amelyeknél nincs sürgős tőkeemelési igény. Ráadásul ezeknél az irányítás problémáját sem kell megoldani, mert bizonyosan többségi állami tulajdonban maradnak. (Sajnos minden politikai erő így akarja.) Kisebbségi papírjaikat lehet osztogatni. De kiknek lesz ez jó?

Lehet ezzel széles tömegeknek kedvezni? A szegények és az alsó középrétegek gyorsan, azaz nyomott áron túladnának a részvényeiken; a nekik szánt kedvezmény túlnyomórészt a felvásárlóknál – nagyrészt épp a leggazdagabbjainknál – kötne ki. Igaz, lehetne adó- és hitelfeltételekkel úgy manipulálni, hogy csak az járjon igazán jól, aki az így – persze nem teljesen ingyen – kapott papírokat egy ideig nem adja el. Azonban a gyorsan értékesítők nyereségét a semminél többre kellene „belőni”. (Ellenkező esetben ugyanis a részvényárfolyamok esetleges csökkenésével nekik jelentős veszteségeik lehetnének, s ebbe a polgárokat nem illendő beugrasztani.) Így pedig a nyereség reménye még mindig azonnali továbbértékesítők tömegét csábítaná a részvételre. Ezt csak azzal lehetne többé-kevésbé kivédeni, ha a polgároktól megkövetelnék a saját részt: a részvények részben készpénzben való kifizetését. (Mert akik amúgy is megtakarítanak, azok kevésbé eszik meg az ajándékba kapott „aranytojást tojó tyúkot” is.)

A népi (?) privatizációnak ez a második lehetséges változata nem a leggazdagabbaknak, hanem a felső középosztálynak kedvezne. 1993–94-ben – még az Antall-kormány idején – a brit Know How Fund kidolgozott nekünk egy ilyen konstrukciót. Kormányra kerülve ezt az MSZP elvetette. Pedig akkor még – a kisrészvényesi kultúra meghonosításával – lehetett volna haszna. Ma már nem kell honosítani ezt a kultúrát: itt él velünk. Elegendő lenne nem rombolni azt a lex Molhoz hasonló, a kisrészvényesek jogait semmibe vevő jogszabályokkal. Zűrzavaros osztogatás helyett pedig csökkentsék az adókat.

A szerző a Közgazdaságtudományi Intézet munkatársa