Történelmi erőpróba előtt
Húsz-huszonöt évvel ezelőtt az Európai Közösség (EK) vezetői nem csupán azt nem gondolták volna, hogy hamarosan a tagjaik között tudhatják az akkori Varsói Szerződés (VSZ) egyes tagjait. Arra sem igazán számíthattak, hogy néhány év múlva az Európai Unió (EU) közvetlen szerepvállalásától is függ a balkáni béke és stabilitás sorsa. Még kevésbé számoltak volna Delors-ék a fordítottjával: nevezetesen, hogy a balkáni kérdés vagy éppen a ciprusi megosztottság közvetlen hatással lehet az EK/EU egységére.
Aztán leomlott a berlini fal, és kevesebb mint két évtized elég volt, hogy idáig is eljussunk. Amikor tíz éve napirendre került a volt VSZ-tagországok EU-tagsága, látszólag még csak annyi volt a tét, hogy tartósan „európai” pályára tereljék a kelet-európai szomszédságot. Ezzel ugyanis az EU stratégiai biztonságát is szavatolni vélték. Akkor még megfizethető árnak tűnt mindezért felvenni a megosztott Ciprust is. (Hivatalosan úgy szólt az okoskodás, hogy majd a tagság hozzájárul a megosztottság felszámolásához. De mindenki tudta, hogy e mögött főként az a görög zsarolás állt, miszerint Athén csak akkor ratifikálja a kelet-európaiak EU-tagságát, ha Ciprust is beengedik.) Az már csak ráadás csavar volt, hogy mindezt a görög diplomácia nem annyira a ciprusi görögök miatt erőltette, hanem mert hatékony kártyát látott benne a Törökországgal folytatott évszázados játszmában.
A történelem és a Balkán ekkor kopogtatott először jókorát az EU ajtaján. De még nem keltett feltűnést.
Közben kitört a balkáni háború, elvezetve végül Jugoszlávia bombázásához és vele a traumatikus felismeréshez: hiába vették fel Kelet-Európát, az EU stratégiai stabilitását most az utána következő szomszédságból, a Nyugat-Balkánról fenyegetik nem kevésbé súlyos kihívások. És az EU immár közvetlenül beszállt az ugyancsak évszázados balkáni játszmába: tárgyalással, segélyekkel, szerződésekkel és „európai perspektívával”.
A kényelmes izoláció után így jutott el Európa nyugati fele ahhoz, hogy közvetlenül szembesüljön azokkal a központi kérdésekkel, amelyeken az itteni örökletes konfliktusok mindig is alapultak. Ezt tapasztalta meg Cipruson, amikor a Kofi Annan-féle rendezési terv összeomlott, és ilyen kulcskérdés megválaszolásaként kell döntenie most arról, mi legyen hát Koszovóval. Ráadásul az utóbbi kérdés újult erővel felvetette az előbbi – a ciprusi probléma – megoldatlanságát is. A rendezetlen szigetkérdés ugyanis most visszaüt, és megtörténhet, hogy a megosztottsága miatt magát sebezhetőnek érző szigetország ellenkezése miatt nem tud az EU olyan szinten kiállni, ami hitelessé tehetne egy közös európai véleményt. Aláásva általában is az unió közös külpolitikai képességének a hitelét, és rácáfolva azon reményekre, hogy az EU felszámolhatja Ciprus megosztottságát. Helyette az utóbbi az unió egységét teszi lehetetlenné egy alapvetően európai kérdésben.
De a lényeg nem is ez, hanem az alapprobléma: nevezetesen, hogy az EU-integráció eljutott az évszázados balkáni alapkérdésekhez. Beleütközött, kezdve Ciprussal, folytatva a görög–török viszállyal, majd most végkép belegabalyodva a nyugat-balkáni etnikai széttöredezettség örökzöld konfliktusába. Ami nem jelenti azt, hogy a dolog mindörökre reménytelen. Nem lehet kizárni, hogy idővel tényleg összeterelő módon tud hatni a közös európai perspektíva víziója (majd pedig egykor a tagság maga). Ez azonban még csak egy lehetőség a jövőben. Ami közvetlenül párosul viszont a nehéz napi problémákkal a jelenben.
Alighanem igazuk van azoknak, akik úgy vélik: sokféle kihívást kell megoldania az Európai Uniónak, ha biztosítani akarja létének jövőjét. Közülük sok eredendően belső probléma. De immár a játszma része lett a balkáni alapkérdések kezelésének a mikéntje is. Ebben többé nem csak a Balkán jövője a tét. Az unióé is.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
