A Friedman-korszak vége – a piacgazdaság jövője

Nézete szerint Ronald Reagan, Margaret Thatcher és Teng Hsziao-ping hatalomra kerülése óriási ugrást jelentett az emberi szabadság és prosperitás vonatkozásában. Erre az értékelésre magam egyszerre mondok igent és nemet.

Élete során Friedman öt alapelvhez tartotta magát:

1. Szigorú antiinflációs monetáris politika.

2. A kormány értse meg, hogy a nép megbízásából jár el, és nem azért van, hogy előnyöket és kedvezményeket osztogasson.

3. A kormány ne üsse bele az orrát az emberek gazdasági ügyeibe.

4. A kormány ugyancsak ne üsse bele az orrát az emberek magánéletébe.

5. Ő maga lelkesen és optimistán hitt abban, hogy a szabad vita és a politikai demokrácia képes meggyőzni az embereket a fenti 1–4. pont elfogadásának helyességéről.

A fenti elvek közül Ronald Reagan megbukott a második és a negyedik pont tekintetében, az elsőt pedig úgy mellesleg teljesítette – Paul Volcker antiinflációs politikája az 1980-as évek elején az amerikai elnök számos munkatársában váltott ki ellenkezést. Thatcher a 4. pont tekintetében bukott meg. Teng óriási előrelépést tett ugyan elődeihez – Lenin, Sztálin, Hruscsov, Mao – képest, mégis elbukott mind az öt pont tekintetében, ez alól csak a harmadik jelentett némi kivételt.

A „Friedman-korszak” meghatározással részben egyetértek, mert csak az ő magabiztosan felállított elvei kínáltak lehetőséget a világ magyarázatára, és arra, hogy azt miként változtassuk meg. Ellensúlyozásként a magam részéről azonban hozzátennék kiegészítő elveket, mert úgy érzem, hogy Friedman tételei végső soron nem hozzák azt, amit ígértek.

A saját elveim abból a megfigyelésből indulnak ki, hogy a piacgazdaságok és a szabad, demokratikus társadalmak ősi, szocializálhatósági, kommunikációs és kölcsönös függőségi alapokon nyugszanak. Ezek az alapok akkor is kemény próbatételnek voltak kitéve, amikor a közösségek csak hatvan főből álltak. A mai hatmilliárd fős globális társadalom ehhez képest nyolc nagyságrenddel magasabb.

A fentiek miatt a saját elveimet Karl Polanyi azon régi megfigyeléséből vezetném le, hogy a piaci csere logikája tekintélyes nyomást fejt ki a társadalmak alapjaira. A munkaerőpiac arra ösztönöz embereket, hogy oda menjenek, ahol legtöbbet keresnek, azon az áron is, ha ettől idegenné válnak idegen országokban. A fogyasztási cikkek piaca ezzel szemben az egyének státusában olyan rangsort alakít ki, amely a piaci erők mozgására adott választól függ, nem pedig a szociális normák betartásától vagy az igazságról vallott felfogástól.

A piacról szóló kritika természetesen egyoldalú. Ha a munkaerőt más elvek szerint kellene allokálni, akkor több dominanciát és elidegenedést kellene feltételezni, mint ami következik a munkaerőpiac működéséből, ez utóbbi ugyanis lehetőségeket kínál az embereknek, nem pedig kényszert támaszt. Hasonlóképpen állunk a „társadalmi normákkal” és „az elosztás igazságosságáról vallott nézetekkel”, ami általában annak kedvez, akinek nagyobb lándzsája van, vagy aki meg tud győzni másokat arról, hogy a hatalmasokkal szembeni engedelmesség az egyenlő az Istennek való engedelmességgel. A piaci rendszereknek – az alternatíváikhoz képest – van egy nagyobb, érdemalapú összetevőjük, mert bátorítják a pozitív végösszegű vállalkozói játszmákat, így könnyebb jól élni, ha valaki jót cselekszik.

A piacgazdaság által létrehozott gazdasági jólét elosztása általában nem felel meg az igazságosságról és a legjobb megoldásról vallott egyéni elképzeléseknek. Helyesen vagy helytelenül nagyobb a bizalmunk a demokratikusan választott képviselőink politikai döntéseinek korrektsége és helyénvalósága, semmint a piaci folyamatok előre nem látható következményei iránt. Hiszszük emellett azt, hogy a kormányoknak erőteljes szerepet kellene betölteniük a piacok menedzselésében, hogy elkerülhetők legyenek a gazdasági depressziók, szavatolható legyen a jövedelmek jóléti újraelosztása, és meg lehessen előzni a nagypénzű befektetők hóbortján alapuló, céltalan, ipari léptékű átszervezéseket.

A második világháború utáni szociáldemokrácia képes volt létrehozni a leggazdagabb és legigazságosabb társadalmakat, amelyeket a világ valaha is látott. Lehetne arról panaszkodni, hogy az újraelosztás és az iparpolitika gazdaságilag gyenge hatékonyságú volt, de azt nem mondhatjuk, hogy népszerűtlen. Nagy bizonyossággal fogadhatnánk arra az elvre, hogy a második világháború utáni politikai stabilitás nagyrészt a gyorsan növekvő, dinamikus piacgazdaságok és a szociáldemokrata gazdaságpolitikai elvek együttélésének volt köszönhető.

Friedman erre azt válaszolná, hogy a világ 1975-ös állapotában az ő elvei szerinti továbblépés óriási javulást eredményezhet. Ha Jimmy Carter energiapolitikájára, Arthur Scargill brit bányász-szakszervezeti vezető szerepére vagy Mao kulturális forradalmára gondolok, akkor nehezen tudtam volna szembehelyezkedni Friedmannal a 70-es évek közepén. Itt azonban vonalat húznék, mert az ő iránymutatása szerinti lépések összességükben pozitívak voltak ugyan az elmúlt generáció számára, az adott irány további követésének a haszna azonban jóval bizonytalanabb.