Az ország takarója
Az idei adóreform ígéretének első elhangzása óta sok minden megváltozott. Az adóreform elnevezést először az adócsomag, majd az adócsökkentés kifejezés váltotta fel. Az eredeti cél, Magyarország tőkevonzó képességének a növelése átalakult foglalkoztatásösztönzési céllá. Az egyetlen, ami nem változott, az a költségvetési korlát: bármilyen adóreform csak annyiba kerülhet az országnak, amennyi többletbevételt a gazdaságfehérítésből szerez. Ez a statikus szemléletmód nem veszi figyelembe az átalakítások gazdaságélénkítő és ez által adóbevétel-növelő hatását. Az ördögi kör a következőképpen néz ki: mivel nincs elég többlet-adóbevétel, nem képzelhető el jelentős adócsökkentés, így a befektetési kedvet ez nem is tudja növelni, a befektetések elmaradása miatt pedig az adóbevételek nem tudnak dinamikusabban növekedni.
A szakértők régóta egyetértenek abban, hogy milyen adóintézkedések szükségesek a versenyképesség fokozásához. Elsősorban az élőmunka terheit kellene csökkenteni, másodsorban megszüntetni a helyi iparűzési adót, harmadsorban pedig felére-harmadára csökkenteni az adófajták számát. Az idei adóreform kétségtelenül tesz lépéseket ebbe az irányba, a kérdés csak az, elégségesek-e a javasolt változások.
A szuperbruttósítás személyijövedelemadó- és tb-kulcs-mérséklést is előirányoz, a személyi jövedelemadó fókuszú adócsomag pedig kifejezetten az szja-csökkentést tekinti fő célnak. Ez közvetlenül a munkáltatók élőmunkaköltségét nem befolyásolja, mivel a vállalkozás ugyanúgy megfizeti a közterheket, legfeljebb ezentúl a munkabér részeként. A dolgozók zsebében több marad, így a vásárlóerő növekedése folytán közvetve jelenthet valamennyi gazdaságélénkítő hatást, de ez nem jelentős. Ugyanakkor a szuperbruttósítás, illetve a többletvásárlóerő-kiáramlás inflációt okozhat. Márpedig az infláció egyike azoknak az alapmutatóknak, amelyekre nézve a kormány a konvergenciaprogramban komoly ígéreteket tett.
Az élőmunka terheinek csökkentését elméletileg leginkább a harmadik javaslat, a járulékközpontú adócsomag éri el. Ahhoz azonban, hogy a járulékcsökkenés érezhető gazdaságélénkülést idézzen elő, legalább tízszázaléknyi tehermérséklésre lenne szükség. És ekkor jön az a bizonyos takaró, amely túl rövidnek bizonyult a nyújtózkodáshoz, hiszen a költségvetési többlet egy ilyen mértékű járulékcsökkentésnek legfeljebb az ötödét tudná fedezni. Marad tehát az ígéretes kezdet, amelyet, csak remélhetjük, folytatás is követ. Első lépésként csak bizonyos dolgozói létszámig csökkennének a járulékterhek, és ebben az esetben is csak maximum a minimálbér kétszeresét kitevő adóalap mértékéig. A változásnak kétségkívül vállalkozásélénkítő hatása van, ráadásul a kis- és mikrovállalkozásokat a fehérmunkaerő foglalkoztatására ösztönzi. A nagyvállalkozások esetén azonban, amelyeknek a befektetései a gazdasági növekedés motorjai lehetnének, egy ilyen korlátozott mértékű járulékcsökkentés gazdasági hatása elhanyagolható. Adott esetben azonban a gesztusérték is sokat nyomhat a latban. A járulékfókuszú adócsomagban kétségtelenül benne rejlik a további, komolyabb csökkentések ígérete, feltéve persze, hogy a költségvetési helyzet ezt lehetővé teszi. A továbblépés igen könnyű lenne, nem igényel hatalmas jogalkotói munkát, csak a számokat kell kicsit megváltoztatni: az igénybevétel korlátait kell módosítani.
A javasolt intézkedéscsomag még optimális bevezetés mellett is csak szükséges, de nem elégséges feltétel a versenyképesség jelentős javításához. Az adórendszer egyszerűsítése, az adóigazgatás átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá tétele mind-mind része annak a folyamatnak, amelynek a végeredményét úgy hívják: vállalkozásbarát környezet.
A szerző a PricewaterhouseCoopers cégtársa
