Brüsszel balkáni dobása

Tény, hogy a múlt heti brüsszeli kezdeményezés minden korábbinál kézzelfoghatóbb módon igyekszik a térségnek olyan konkrét tételeket nyújtani, amelyek könnyen lefordítható előnyöket biztosíthatnak az ott élők számára. Egyúttal nem nehéz felfedezni bennük az EU 1999 óta jelen lévő azon törekvését, hogy konszolidálja, alkotóelemeiben megbékítse és fokozatosan magához kötve új fejlődési pályára állítsa az egész nyugat-balkáni régiót.

Azt lehetne hinni, hogy az unió voltaképpen már mindent bevetett. Már 2003-ban Szalonikiben felkínálta a különböző együttműködési formák egymásra épülő fokozatait, hangsúlyozottan beleértve a majdani EU-taggá válás távlati lehetőségét is. Mindezek egyaránt kínálnak kereskedelmi kedvezményeket és rendszeres politikai párbeszédet. Meg persze pénzt, méghozzá rengeteget: kezdve a balkáni háborúkat követő felajánlási konferenciák bőkezű csekkjeivel, folytatva a különböző támogatási alapok sok százmilliós kereteivel.

Ennek fényében talán érthető, ha uniós körökben sokan frusztrációval tekintenek a várt megbékélés és konszolidáció akadozásaira. Arra, hogy Boszniában éveken át nem tudnak egy rendőrségi reformot tető alá hozni, Macedóniában hónapokon át lényegében működésképtelen a parlament, és még a leginkább élenjáró Horvátország is határkérdésben szít vitákat Szlovéniával, veszélyeztetve ezzel saját csatlakozási tárgyalásai sima menetét. Mindehhez jött Koszovó kérdése, amelynek fényében az (eddigi) szerb kormány már az Európai Unióval esedékes stabilizációs szerződés aláírását is elutasította, miközben fokozott önállósodásra ösztökélte a boszniai és a koszovói szerbeket. Cserébe a boszniai vezetés képtelen biztosítani a szerb menekültek zavartalan viszszatérését. Törésvonalak látszólag minden fronton.

A helyzet kritikus. Ha a nemzetiségi dominók újra elkezdenek dőlni a térségben, ha Szerbia gazdasági (energetikai!), politikai és katonai értelemben egyaránt Moszkvához közelít, akkor ezek a törésvonalak újra szakadékokká szélesedhetnek, a széttartás önmagát gerjesztő eszkalációja mellett. Az első reakció uniós körökben helyenként már-már a tanácstalanság volt. Pénzt már adtak. Politikai kapcsolatokat már adtak. Tagsági jövőképet már adtak. Mit lehet még? Nos, mindezekhez képest is állt elő múlt héten újabb csomagjával az Európai Bizottság. Ez szabad vízummentesség kitárgyalását kínálja a térség államainak, sok százmilliós projektek támogatását kezdeményezi a helyi közlekedési hálózatok – szomszédos régiókban élő embereket, vállalkozásokat összekapcsolni hivatott érrendszerek – megteremtésére, alkalmat adva egyúttal arra is, hogy ezeket az európai rendszerekre csatlakoztassák. Emellett uniós oktatásba és kutatásba vonna be a régióból pályázó jelölteket, miközben további forrásokkal támogatná a civil szféra megerősödését.

Ezek már nem pátoszok. A hétköznapi életben megtapasztalható konkrét intézkedések lehetnek. Kérdés, hogy az összes korábbi kezdeményezéssel és lehetőséggel együtt kínálnak-e annyi megtartó erőt, hogy az érintett népek, országok és politikai elitek végül bennük lássák a tényleges prioritást.

Szerbiában éppen a napokban jutott odáig e kérdés feszegetése, hogy azt már nem viselte el a kormány amúgy is törékeny koalíciója. Hamarosan választások lesznek. Néhány hete még Európa-párti politikust választott elnöknek az ország. De az még Koszovó függetlenedése előtt történt. Azóta már ezen is túl vagyunk. Mindezek fényében kell az újabb voksoláson mindannak, amit az EU kínálni tud, meghatározó súlyt képviselnie. Talán éppen a bizottsági csomag segíthet az európai oldalon tartani a mérleget? Nem lesz könnyű, de nagyon fontos volna.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője