Elfekvő projektek

Magyarországon az megy jól, amibe nem szól bele a nagypolitika. Amibe pedig beleszól, azt garantáltan elrontja. Ezt a rendkívül leegyszerűsítő és túlzó, ám némi valóságalappal sajnos mégis rendelkező megállapítást látszik alátámasztani az uniós fejlesztések ügye is. A brüsszeli összesítésekből ugyanis rendre az derül ki, hogy hazánk az új tagállamok között az első helyen áll az EU (nagypolitika által „békén hagyott”) pályázati forrásainak lekötésében. Ami viszont a pártpolitikai csatározások áldozatául eső kiemelt fejlesztéseket, köztük a nagyprojekteket illeti, igencsak lehangoló a kép.

Nem kis részben olyan fejlesztésekről van szó, amelyek előkészítése hosszú évek óta zajlik (esetenként 10-12 éve, lásd 4-es metró). Miért nem sikerült ezeket a terveket legalább olyan szinten „gatyába rázni”, hogy időben el lehessen küldeni őket Brüsszelbe? Miért hiányoznak hatástanulmányok, megtérülési számítások, miért nem sikerült rendezni a tulajdonjogi, hatásköri, felelősségi vitákat, ha évek óta tudjuk, hogy ezek elengedhetetlen feltételei a sikeres brüsszeli pályázatnak? Félek, hogy elsősorban azért, mert ezek az önmagukban rendkívül fontos fejlesztések a belpolitika prédájává váltak. (Bár azt is el kell ismerni, hogy Brüsszel is hibás: késett a 2007–2013-as időszakra vonatkozó kohéziós végrehajtási rendeletek elfogadásával.)

Az sem segíti a nagyprojektek megvalósulását, hogy jellemzően több választási cikluson átívelő fejlesztésekről van szó, legalább két-három éves előkészítéssel és minimum ugyanekkora időigényű megvalósítással. Így a politikusok sokszor nem eléggé érdekeltek a hosszú, fáradságos aprómunkát igénylő, több ezer oldalas dokumentáció megfelelő színvonalú összeállításában. Ezt kellene ellensúlyoznia az NFÜ szakmai felügyeletének, ám az eddig láthatóan nem működött. Vajon miért?