EU–amerikai vízumvita

Annyi bizonyos, hogy cseh miniszterre már sok éve nem voltak annyian kíváncsiak a nemzetközi sajtóból, mint a belügyi tárca vezetőjének múlt csütörtöki brüsszeli sajtóértekezletén. Azoknak, akik szenzációra vártak, annyiból csalódniuk kellett, hogy Prága kiátkozása az EU-belügyminiszterek tanácsülésén ugyanúgy elmaradt, miként látványos szakadás sem következett be a tagállamok – vagy a tagországok és az Európai Bizottság – között.

Ennek oka részben az volt, hogy időközben kiderült: a cseh megállapodás csupán politikai emlékeztető azon feltételekről, amelyek fejében egyszerűsített eljárás keretében utazhatnának majd cseh állampolgárok az Egyesült Államokba. Az is kitűnt, hogy a korábban elhíresült amerikai kívánságlistához képest – amely az említett adatszolgáltatási feltételeket tartalmazta – a múlt héten szignált emlékeztetőben alig maradt olyan tétel, amelyik közvetlenül európai uniós közösségi kompetenciát érintene. Mindezek fényében abban is sikerült most az EU-tagoknak megegyezniük, hogy mi legyen a következő lépés. Március közepéig mindenki felfüggeszti esetleges tárgyalásait Washingtonnal, a bizottság pedig pontokba foglalja azon „tiltott területeket”, amelyekről – szabálysértési eljárás kockáztatása nélkül – elvben nem lehet kétoldalú alkut folytatni. Azokig terjedően viszont igen!

A dolog tehát látszólag rendeződött, a vihar mégsem múlt el nyomtalanul. Sokakat zavarba ejtett ugyanis az a tény, hogy egy olyan ügyben, amelyben hivatalosan a bizottság dolga tárgyalni, valamely tag kihátrálhat az uniós homlokzat mögül, és saját maga veheti kézbe a dolog intézését. Ami felfogható azon állítás cáfolatának is, miszerint az EU egyik hozadéka, hogy rajta keresztül többet lehet elérni, mint ha a tagok külön-külön lépnének fel.

A konkrét ügyet tekintve ez most valóban igaz. De vajon miért? Mert Amerika felmérte, hogy uniós szinten nem tudják kényszeríteni. Az utóbbi egyetlen lehetséges eszköze ugyanis a vízumkényszer reciprocitása lehetne csak, ez magában rejtené a már vízummentes EU-tagok belesodródását is egy általános „vízumháborúba”. Ezt viszont saját közvéleményével szemben aligha engedheti meg magának egy brit, ír, skandináv vagy akár olasz kormány. Washington tehát kitérhetett az uniós szintű alkuk elől, miközben szirénhangokkal kísértette meg a vízummentes beutazásra várókat. Ezzel elviekben két dolgot érhet el: adatszolgáltatás vonatkozásában precedensértékű engedményeket igyekezhet kicsikarni egy sor EU-országból, miközben rést üthet az európai egység mítoszán.

Geopolitikai szakértők az effajta példák kapcsán emlékeztetnek arra, hogy pozíciókeresés zajlik a világban, amelyben Amerika, Oroszország, Kína sorban építi ki állásait. Az EU e pályán kettős szorításban keresi a helyét. Egyfelől – nem egységes nemzetállamról lévén szó – elkerülhetetlenül adódnak tagállami eltérések. Ezekre a „nagyok” előszeretettel rá is játszanak, ez történt most az amerikai vízumnál (sokatmondó, ahogy Koszovó függetlenségét is annak ismeretében támogatta vehemensen az amerikai politika, hogy tudni lehetett: a következmények súlyos feszültségeket idéznek elő az unióban).

Mindeközben azonban éppen e jelenségek arra is intenek, hogy az ilyen játszmákban az egyes EU-tagok érdekérvényesítési képessége még inkább limitált. Azaz: igenis szükségük van egymásra. Ez utóbbi felismerése tükröződött a „vízumügy” múlt heti fejleményeiben is. Abban is, ahogy a csehek kitértek az elől, hogy közösségi kompetenciákról is egyezkedjenek, meg abban, ahogy a bizottság voltaképpen beismerte, hogy ebben az ügyben relatíve eszköztelen. Miközben a tagországok meg egyetértettek, hogy egymás kipellengérezése helyett fontosabb a kérdés közös keretek között tartása. Akár vízumokról, akár másról van szó.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője