Francia–brit tengely?

Francia–brit tengely a francia–német motor helyett? Sarkozy óvatosabban fogalmazott: a világ bonyolult ügyei mellett az utóbbi ma már nem elég. Szóval akkor háromszög? Ez sem újdonság: Blair tizenegy évvel ezelőtt maga is megpendítette már. Sőt, konkrét lépések is történtek, például a 97-es Saint Maló-i francia–brit csúcson lendítettek nagyot a közös európai védelmi politika megteremtésén.

A Chirac–Blair tandem azonban hamar kifulladt, ez kettőjük megromlott viszonyából is fakadt. De az is számított, hogy sok húsba vágó kérdés ellentétes táborba terelte őket. A legdurvább ütésváltás a hétéves költségvetés kapcsán zajlott, amelyben mindketten prioritásnak tekintették a másik szent tehenének levágását. A franciák a brit költségvetési visszatérítést (a „rabatot”) akarták felszámolni, míg Londonban a közös agrárbüdzsét igyekezték lefaragni. Nem segített az iraki kérdés sem, amelyben Blair elszánt beavatkozáspárti volt, míg Chirac az EU-szakadásig is kész volt elvinni az ellenkezését.

Az igazsághoz tartozik, hogy a háromszög egyik szára sem működött rendesen. Gerhard Schröder kancellársága alatt Németország EU-politikája első alkalommal fordult át abból a hagyományos formulából, hogy „ami jó Európának, az jó Németországnak is” abba, hogy először azt kell nézni, mi jó Németországnak, aztán jöhet Európa. Sokáig nem is tudtak a partnerek mit kezdeni az új berlini politikával.

Az utóbbi években azonban változtak a prioritások – és változtak a személyek is. A sort a 2005-ös német kancellárváltás nyitotta meg azzal, hogy Angela Merkel sokak szerint visszahozott valamit a Kohl-idők „európai fogékonyságából”. Őt követte tavaly Brown és Sarkozy színre lépése. Két nagyon különböző karakter. Sarkozy sokszor kevéssé megalapozottnak tűnő szárnyalásához és állandó „pörgéséhez” képest Brown szürkesége, nehézkessége (ami viszont megfontoltságot és alaposságot is takar) már nem is lehetne eltérőbb. Ám bőven akad bennük közös is. Mindenekelőtt a „befelé forduló” EU helyett mindketten konkrét ügyeket megoldani képes uniót szeretnének, olyat, amelyik felveszi a globalizáció kesztyűjét, legyen szó gazdasági kihívásról vagy az energiakészletek csökkenéséről és a klímaváltozás fenyegetéséről.

Számos ponton nyilvánvaló az érdekazonosság. A nukleáris energiát újra napirendre tűző brit kormány keresve sem találhatna jobb partnert az e téren nagyhatalomnak számító Franciaországnál. Egyformán érzékelik a bevándorlás problémáját, a nemzetközi pénzügyi válság súlyosságát is. Évtizedek óta először van esély arra, hogy hasonló módon ítéljék meg az Egyesült Államokat (lévén Sarkozy személyében most először van Amerika-szimpatizáns elnöke Franciaországnak). De nyilván egyformán látják az ENSZ BT reformjának a körvonalait is.

Nem csak szónoki fogás volt tehát a szorosabb francia–brit együttműködés forszírozása. Az is nyilvánvaló azonban, hogy kizárólagos tengellyé ez mégsem válik majd. Legkésőbb két év múlva ismét előkerül – az újabb hétéves költségvetés miatt – az agrárbüdzsé és a (brit) „rabat” kérdése. A világgazdasági kihívás kapcsán sem biztos, hogy ugyanott látják majd a teljesen nyitott verseny és az esetenkénti piacvédő intézkedések közötti félutat. Miként ütközőpontot ígér az EU–török viszony kérdése is, tekintettel a brit támogatásra és a török tagságot megkérdőjelező francia felfogásra.

Marad tehát létjogosultsága a többi együttműködési képletnek is. Azon meg mindenki csak nyerhet, ha Sarkozy egy kicsit több EU-lelkesedéssel, Brown pedig több földhözragadt józansággal tudja beoltani a partnerét, miközben közös erővel munkálkodnak egy valóban praktikusabb unió működtetésén. Valami, amin mindenki csak nyerhet.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője