Moszkvát zsarolják a közép-ázsiai kalifák

Mivel a felek a Szovjetunió felbomlása óta minden árváltozást a lehető leghosszabb ideig üzleti titokként kezeltek, már az is az új idők szelét sejteti, hogy a messzi földről érkezett vendégek demonstratív ünnepélyességgel, rögtön Miller dolgozószobájából távozva közölték a sajtóval: január elsejétől a szállítási útvonal hosszától és az áru átadásának helyétől függően ezer köbméterenként 200 és 230 dollár közötti árat kérnek a Gazpromtól. A jövőt illetően nem sok jót ígér a türkmén topmenedzser távozóban odavetett mondata: „250 és 270 dollár között lenne igazságos…”

A Gazpromtól követelt összeg azért még nem egészen „európai ár”, hiszen például Szlovákia és Románia körülbelül 330 dollárt fizet az orosz exportőrnek a „kék fűtőanyagért”. De ha belegondolunk, hogy alig másfél éve az ukrajnai Gazprom-szállítások részét képező türkmén földgáz 70, majd a 2006 decemberében elhunyt Nyijazov – a „türkménbasi” – országlásának végén 100 dollár volt – amelyet Nyijazov utóda, Gurbanguli Berdimuhammedov elnök is csak 140 dollárra növelt, kilátásba helyezve a 170 dolláros árat –, nos, mindezt figyelembe véve elég kemény és messze ható döntésről van szó. Annál is inkább, mert a Közép-Ázsiában vásárolt, évi mintegy 58 milliárd köbméter földgázt a Gazprom már csak hálózat hiányában sem tudja máshonnan beszerezni (42 milliárd köbméter érkezik Türkmenisztánból, 8-8 milliárd pedig a másik két közép-ázsiai országból).

Nem csoda, hogy az energetikai bevételeit tervszerű politikai befolyásszerzésre használó Oroszországban az elemzők „diktátumot”, „zsarolást”, „puccsot”, „ultimátumot” emlegetnek. Nem egészen jogtalanul, hiszen az idei év első felében a Gazprom 130-140, de a második fél évben is csak 150-160 dollárért kapja a közép-ázsiai földgázt. A Gazprom-vezetők presztízsokokból siettek kijelenteni, hogy az új fejlemény őket nem érinti, legfeljebb anynyival drágábban exportálják a Gazprom égisze alatt külföldre eladott földgázt. A moszkvai Kommerszant idézi az orosz mamutcég egyik topmenedzserét: „Közép-ázsiai kollégáink már régóta mondogatják nekünk, hogy mi az ő kontójukra támogatjuk az ukrán gazdaságot.”

Ez nyilvánvalóan nem ilyen egyszerű: Ukrajna visszavághat a tranzitdíj máris kilátásba helyezett radikális emelésével. Ám az tény, hogy a 2005 januárja óta az olcsó türkmén és drága orosz földgáz vegyítésének köszönhetően talpon maradt, rendkívül energiaigényes, de éppen ezekben az ágazatokban jól teljesítő ukrán gazdaság jövőre padlóra kerülhet.

Magával rántva a – 314,6 dolláros Gazprom-árral szemben az import Türkmenisztánból származó részéhez közeli – 179,5 dolláros ezer köbméterenkénti árhoz körömszakadtáig ragaszkodó Julija Timosenko miniszterelnök mögött álló gazdasági csoportokat és velük az amúgy is roppant törékeny ukrán politikai kompromisszumokat. (Jókora adag, naivitásba csapó jóindulattal persze nem elképzelhetetlen az sem, hogy a drámai áremelés traumája tényleg rákényszeríti az orosz és az ukrán gazdasági elit érdekelt csoportjait, hogy kihagyják az orosz–ukrán földgáz-kereskedelemből a busás hasznot lefölöző közvetítő cégeket.)

Moszkvának tehát, amely legalább két éve igyekszik sakkban tartani Európát a főleg Algériával és Iránnal létrehozandó – az OPEC-hez hasonló – földgázkartell lehetőségével, most magának kell szembenéznie egy ilyen kartell teremtette feltételrendszerrel. A kazah, türkmén, üzbég vezetés elszántsága olyan komoly, hogy Taskentben és Asgabatban általános meglepetésre még a két ország között etnikai, területi, vízelosztási okokból elmérgesedett nézeteltéréseket is félretették.

A „posztkommunista kalifák” a Szovjetunió felbomlása óta tehát most először szövetkeztek, hogy szembeszálljanak a közép-ázsiai térségben makacsul kétoldalú energetikai megállapodásokat erőltető Moszkva „oszd meg és uralkodj!” politikájával. Az újsütetű kartell mozgásterét azonban erősen szűkíti a Gazprom hálózatával párhuzamos szállítási útvonal hiánya: Iránon kívül máshová egyelőre nem tudják exportálni a kék fűtőanyagot. Alekszej Millerék ráadásul jó előre gondoskodtak arról, hogy a türkmén, üzbég, kazah földgázvállalatokat hosszú távú szerződések kössék az orosz partnerhez.

Ezt a stratégiát azonban zátonyra futtathatja a március 11-i ultimátum mögött sejtett washingtoni és brüsszeli nyomás. Steven Mann, a fáradhatatlan amerikai főtárgyaló hónapok óta minden erejét latba vetve igyekszik rávenni a három közép-ázsiai ország és Azerbajdzsán hol ide, hol oda sasszézó vezetőit, hogy végre kötelezzék el magukat a Kaszpi-tenger mélyén, Azerbajdzsánon és Törökországon keresztül – tehát Oroszország megkerülésével – a Balkánra irányuló vezetékbe szánt földgázmennyiség biztosítása mellett. Mann már elfogadta, hogy az új türkmén elnök éppúgy nem hajlandó részt venni a vezeték megépítésében, mint elődje. Hogy beleegyezése fejében hatalmas türkmenisztáni tározók finanszírozását követeli az Egyesült Államoktól – és minden rábeszélés ellenére sem járul hozzá, hogy amerikai szakemberek részt vegyenek a türkmén gázkincs régóta aktuális felmérését tervező csoport munkájában.

Steven Mann-nek egyébként nemcsak a ravasz, időnként álnok közép-ázsiai politikusokkal van nehéz dolga, hanem a Türkmenisztánnal való gazdasági kapcsolatokat az emberi jogok ottani sárba taposása miatt tiltó Európai Unióval is. A főtárgyaló azonban Brüsszellel könnyebben elbír, mint türkmén tárgyalópartnerével: már ki is építette azt a „csatárláncot”, amelynek végén nem a „közép-ázsiai kalifák”, hanem Azerbajdzsán adná el Európának a türkmén földgázt. Addig azonban még nagyon hosszú, nagyon göröngyös az út.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa